Az Őrült, dilis, szerelem azért jó film, mert jó színészek játszanak életszerű, és csak kicsit lebutított figurákat. A párbeszédek eredetiek és nagyon viccesek, és igen, van romantika és szerelem és vívódás, de emészthető mértékben és módon. És van Ryan Gosling, akinek ha photoshopolták a felsőtestét, akkor a photoshopba vagyok szerelmes, ha nem, akkor Ryan Goslingba. Tudom, ezzel viszonylag kevés férfit győztem meg, de hidd el, ha pasi vagy, akkor is tetszeni fog a film, csak akkor annál a résznél, ahol én azt mondom „óóóóóó” és lefolyok a kanapéról, ott te majd azt mondod „buuuuzííí” és magadban megfogadod, hogy hétfőtől tényleg eljársz gyúrni.
Nem állítom, hogy a film a valaha született legmélyebben szántó mozgókép a szerelemről, de az első pár perc –romkomhoz képest– meglepően őszinte és realisztikus: ahogy Steve Carell és Julianne Moore karakterei „megbeszélik”, hogy elválnak, abban sok minden benne van. Mi öl meg egy húszéves házasságot? Van –e visszaút? Van –e gyógyír a szerelemre? A maga módján válaszol ezekre az Őrült, dilis, szerelem.
