Ez Skócia

Pár napja a Sparban a kasszában álltam, de nem volt vásárló, ezért unalmamban elkezdtem a hátam mögött levő piákat rendezgetni. Nem sok rendbe rakni való volt rajtuk, nagyjából csak jobbra-balra tologattam őket unalmamban. Mire visszafordultam, az üzlet végéig állt sor: 6 türelmes birka néma csendben várta, hogy kiszolgáljam őket. Már a nyelvem hegyén volt, hogy: "De hát miért nem szóltok??!", de aztán csak sűrű bocsánatkérés közepette elkezdtem szkennelni a termékeket. Közben pedig megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy: ez Skócia, ez annyira tipikusan skót hozzáállás. Magyarországon az első várakozó minimum köhintett vagy rám köszönt volna, hogy észrevegyem, és ha ez nem segít, rám mordul, hogy "fizethetnék még ma?!". És félreértés ne essék, ezzel nem azt akarom mondani, hogy a skótok udvariasabbak, sőt sok szempontból sokkal civilizálatlanabbak és neveletlenebbek mint mi. Viszont úgy tűnik türelmesebbek is. (Vagy kevésbé életrevalóak :))

Sütök

Szakácsművészetem csúcsa tegnap óta már nem a rántotta, hanem a banános nutellás muffin:

Tesztalanyom, Oszkár még életben van és azt mondta, hogy ízlik is neki, csak "miért van banán íze a nutellás tölteléknek?" Hát először is azért, mert banán van benne, másodszor meg azért, mert különben nutellás muffin lenne :)

Kínos

Vannak pillanatok, amikor rámtör a felismerés, hogy muszáj normálisan megtanulnom angolul. Vannak magyar szavak, amik nem tűnnek magyar eredetűnek, így azt feltételezem, hogy biztos angolul is ugyanúgy mondjuk őket, mint magyarul. Mikor ma egy osztálytársam azt magyarázta, hogy az egyik pillanatban fázik, a másikban melege van, és ez biztosan amiatt van, mert megfázott, viccesen megjegyeztem, hogy ez már inkább a klimax...

Azt jól gondoltam, hogy a klimax szó az angolban is létezik, csak azt nem tudtam, hogy itt orgazmust jelent... :D

A válasz egy elkerekedett szempár volt, majd Kinga jóindulatúan felvilágosított, hogy amire én gondolok, az a menopausa.

Stirling

Múlt szombaton Stirlingben voltunk. Stirling egy kicsi és nem is különösebben szép városka, DE: William Wallace, a skótok nemzeti hőse itt aratta legnagyobb győzelmét az angolok ellen több mint 700 évvel ezelőtt.
Szegénykét kicsit később elfogták, addig fojtogatták, míg majdnem meghalt, aztán megcsonkították, megnyúzták és felnégyelték, majd lefejezték (biztosra mentek). Végül a darabjait különböző városokban aggatták ki elrettentésnek. De tény, hogy előtte párszor teljesen hülyét csinált az angolokból, többek között Stirlingben is, ahol 10.000 angolt kaszaboltak le a felkelők az ő vezetésével egy kis trükkel. Elvileg erről szól A rettenthetetlen, de igazából elég kevés köze van a történelemhez.
Először az ő emlékére épített Wallace Monument-et másztuk meg:

Ahonnan ilyen szép kilátás nyílt:

És ahol Oszkár megpróbált kitolni minket a csoportképből :)

 Aztán átautókáztunk a város másik végén lévő várba:

Itt einstandoltam egy ágyút:

de sajnos nem fért be a kocsiba, úgyhogy otthagytuk.
Összességében szuper nap volt, és örülök, hogy egy picivel többet tudok a skót történelemről, mint Mel Gibson.

Gombariadó

Két napja reggel egy gomba fogadott a zuhanykabin elején. Rettegek a pókoktól, de abban a percben jobban örültem volna egy nyolclábúnak, mint egy gusztustalan, 4 centis, barna gombának, ami vízszintesen állt kifele a csempéből. Ja, félreértés ne essék, nem penészgombáról beszélek, hanem igazi gombáról. Miután legyőztem a hányingeremet és sikítva hívtam Oszkárt, hogy küzdjön meg a lénnyel, azon kezdtem morfondírozni, hogy 1. hogy az istenbe bír egy gomba a csempére nőni??? 2. Mióta fürödtem egy gomba társaságában, ha már 4 centis??? 3. Sűrűbben kellene takarítanom a fürdőt! 

Zsebemben a világ

Vagyis megkaptam Anyutól előszülinapi ajándékként a világ legjobb telefonját. Na jó, talán nem a legjobb, de nekem tökéletes. És tegyük idézőjelbe: "telefon". Mert az, hogy lehet vele telefonálni... sokadlagos szempont :)

Nem állítom, hogy technofób vagyok, de ez a fajta technika teljesen elkerült az utóbbi pár évben. És tessék, mire észbe kapok, már 5 éves lemaradásom van és egy óvodás is ügyesebben nyomkodja az okostelefont, mint én. Két napja gyakorlatilag belenőtt a kezembe a telefon (elég addiktív játék), de még közel sem fedeztem fel rajta mindent. Hihetetlenül okos, gyakorlatilag egy komplett számítógép (6-szor erősebb processzorral mint az első asztali gépünké), feleslegessé tette a GPS-t, az MP3 lejátszót, a diktafont és hát igen... egy kicsit az élő emberi kapcsolatokat is.

Egyelőre elég nagy kihívást jelent 6X6mm-es "gombokat" eltalálni az ujjbegyemmel (képzelem milyen lehet virsliujjakkal ugyanezt nyomkodni), a konstans döbbenetről nem is beszélve, hogy e-mailt írok, híreket olvasok, zenét hallgatok, játszom, (és tényleg csak utolsó sorban telefonálok) egy tenyérnyi kütyün.

Ha belegondolok, hogy a mai gyerekek ezzel a technikával nőnek fel, nem csoda, hogy teljesen másképp gondolkodnak, viselkednek és reagálnak a világ dolgaira, mint mi, akik társasjátékokkal játszottunk meg fogócskáztunk a ház körül. Sokkal korábban sokkal többféle technikai dologgal találkoznak, amitől biztosan találékonyabbak és alkalmazkodóbbak, viszont úgy látom, hogy türelmetlenebbek is. Ha a telefonjában, TV-ben, számítógépen mindent megkap azonnal, máshol miért kellene egy percet is várnia: az iskolában, ha jelentkezik és nem szólítják fel; a piros lámpánál; a boltban, ha nem kerül rögtön sorra stb.

Anya

Anya 9 napon át olyan szerencsés volt, hogy részese lehetett a skóciai életünknek :) A hajnalban kelős-kapkodva készülődős-nyűgös-veszekedős életünknek és az élvezhetőbb szabadnapos életünknek is: fish&chips-szel, muffinnal, a még októberben is csodaszép tájjal, meg Edinburgh és Dundee nevezetességeivel. Hülye dolog más helyett élménybeszámolót tartani, de igazából nekem is élmény volt, hogy megmutathattam Anyának ezeket a helyeket (és finomságokat). Olyan helyeken jártunk, ahova akárhányszor boldogan visszamegyek: Edinburgh látványosságaira egy hét is kevés lenne, és akárhányszor megyünk, felfedezek valami újat. Nem tudok betelni a nagyvárosi nyüzsgéssel, az utcai árusokkal és a gyönyörű parkokkal. Dunnottar pedig önmagában is lélegzetelállító: a vár romjai egy óriási, meredek sziklán állnak, ami hosszan benyúlik a tengerbe. Ehhez a látványhoz -mintha rendelésre kerültek volna oda- Anya kapott egy szivárványt és pár fókát is, akik a parthoz közel játszottak a vízben. Szóval ismét beigazolódott, hogy Anya egy mázlista (és azt hiszem az is, hogy bárhol képes jól érezni magát).

Egy nap négy évszak, négy évszak egy nap

Ez az angol mondás tökéletesen kifejezi az itteni időjárást. Valami olyasmit jelent, hogy egy nap alatt megtapasztalhatod mind a négy évszakot, mert 5 percenként változik az időjárás, viszont az egész évet tekintve nincs akkora hőmérséklet ingadozás, mint amihez mi szoktunk. Vagyis hordhatod egész évben ugyanazokat a ruhákat. Ja, hát ha nem az ősz a kedvenc évszakod, az pech... :)
Mi ma az egy nap négy évszak résznek estünk "áldozatul". Délben gyönyörű napsütésre ébredtünk, és mivel már régóta nem volt ilyen, ki akartuk használni, úgyhogy gyalog mentünk be a belvárosba. Útközben már bemenekültünk a plázába, mert egyik pillanatról a másikra elkezdett zuhogni az eső (miközben még mindig sütött a nap). Mire megettem a világ legjobb muffin-ját, elállt az eső és elindultunk haza. Félúton megint eleredt az eső, ezért beálltunk egy eresz alá. Elállt, elindultunk. Megint eleredt, már nem álltunk meg, hazasétáltunk. Most a ruháink a szárítón lógnak, kint pedig ragyogóan süt a nap... :D

Dolgos hétköznapok

Most már kérdőjel nélkül: VAN MUNKÁM!!! :D
Nagyon fárasztó volt ez a hét. Bár 13,5 órára szerződtem, a héten 23 órát dolgozom, ami suli mellett gyilkos. 9-től 4-ig suliban vagyok, utána hazarohanok 20 percre, és már indulok is munkába, ahonnan este 11-re érek haza. Reggel 7-kor kelek és kezdődik az egész elölről... Azért nem panaszkodom, mert már az is valóságos csoda, hogy felvettek. És ha egyszer még fizetést is kapok, ígérem elmormolok egy imát... :)
A munka amúgy elég lélekölő, leszámítva egy-két mókás pillanatot, amit az elborult vásárlók produkálnak. A (lehetséges távoli jövőbeli) fizetésen kívül még egy nagy haszna van a munkámnak. A Spar kiváló gyakorlóterep az elbűvölő skót nyelv és kultúra tanulmányozására. Ugyanis mint megtudtam, a skótok (eléggé eufemisztikusan) nem azt mondják, hogy az angol egy lebutított, elcsúfított, meggyalázott változatát beszélik rémes tájszólással, hanem hogy a skót nyelvet beszélik. Ezt legalább húsz saját szóval is tudják bizonyítani. Nem akarok senkit untatni, csak egy pár példa az eredetiségükre:
- Egy skót sosem mondja azt, hogy: yes. Helyette: aye (ejtsd: áj).
- Az angol így köszön: hi there, a skót: hiya (hájjá) Elbűvölő... :D
- Az angol így köszön meg valamit: thank you, a skót: ta (tá)
Szóval igen, vannak saját szavaik... Viszont teljesen odavannak, ha külföldi létedre használsz egy skót szót.
A bolthoz képest az iskola olyan mint egy másik bolygó: A tanáraink gyönyörűen beszélnek, segítenek és óvnak minket, és fantasztikus öniróniával még gonoszabb vicceket mondanak a skótokról, mint mi, külföldiek.
Az osztálytársaim (7 spanyol, 3 magyar, 1 cseh, 1 bolgár, 1 szlovén, 1 észt) velem kb. egyidősek és nagyon jófejek, úgyhogy a suliban töltött idő csupa móka és kacagás :)

Fűtés

Rájöttem, hogy miért nem olyan hidegek a telek Skóciában. Azért, mert a skótok képtelenek normálisan hőszigetelni egy házat, és így télen mindenki az utcát fűti...
Tegnap 10 fok volt, úgyhogy kénytelenek voltunk elkezdeni fűteni. Van gyönyörű kandallónk és instant füstnélküli szenünk (attól instant, hogy zacskóstul kell betenni a kandallóba, és csak a zacsit kell meggyújtani, így nem lesz szenes a kis kacsóm :)). A baj csak az, hogy a bejárati ajtó alatt akkora rés van, hogy beférne egy kisebb rágcsáló, a fürdőszoba csukott ablaka előtt pedig szeles napokon lobog a hajam... Szóval a fűtéstől egy kicsit melegebb lett a lakásban, ugyanakkor nagyban hozzájárultunk a kinti hőmérséklet emelkedéséhez is.

Ja és még egy gyöngyszem, amit pár napja kattintottam:

Lány. Nem fiú. És atom hamisan játszott.

VAN MUNKÁM (?)

Anyukám rám szólt, hogy írjak, úgyhogy íme. :) Ja és Apukám és Fati is szólt, hogy nem elég személyes a blogom, úgyhogy íme. :)
Egy pillanat alatt megkaptam mindent, amire az elmúlt pár hónapban vágytam. Egyrészt leírhatatlanul boldog vagyok, másrészt meg iszonyúan be vagyok szarva. Izgulok, aggódok, és minél inkább közeledik a kedd, annál több zavaros gondolatom van. Egyszóval, higgyétek el, nem akarnátok most a fejemben lenni.
És hogy mi lesz kedden? Az első munkanapom? Tegyük fel, hogy az a két szó, amit egy bizonyos telefonbeszélgetésből megértettem, arra utal, hogy felvettek dolgozni. Tegyük fel, hogy ez a munkahely St. Andrews-ban van, ahol állásinterjún voltam (az egyetlen állásinterjúmon). Ez esetben vége a gyűlölt eltartott-haszontalan-önértékelési zavaros időszakomnak, és következik a második felnőtté válásom, munkával és pénzzel!! Túl szép, hogy el merjem hinni.
A sors fintorának köszönhetően az iskolában is kedden lesz az első napom. Valójában a sulival és pár "szaktárssal" már megismerkedtem csütörtökön a tesztírásnál, amitől csak még sokkal jobban várom ezt az évet. Nagyon jó volt újra emberek között lenni, ráadásul olyanok között, akik sokban hasonlítanak rám. Rémesen beszélnek angolul, egy szót sem értenek a skót beszédből, van diplomájuk, amivel vagy nem kapnak munkát, vagy éhen halnának a fizetésükből, ezért most itt vannak, és ezt az évet arra szánják, hogy megtanuljanak angolul, mellette dolgozzanak és kitalálják, hogy hogyan tovább. Egy nap a leendő osztálytársakkal és máris sokkal kevésbé éreztem magam szerencsétlennek és menthetetlennek.
A dolgaim a lehető legjobban alakulnak, és úgy tűnik, már csak annyit kell tennem, hogy nem szúrom el a lehetőségeimet és élvezem, amiért megdolgoztam.

Állásinterjuhuhúú

Az utóbbi napokban eléggé felgyorsultak az események. Tegnap este felhívott David a St. andrews-i Sparból, hogy be tudnék -e menni ma a boltba egy interjúra. Most már rutinosan nem az utcanevet és a házszámot próbáltam kihallani (esélytelen lett volna, Davidnek ugyanis brutális tájszólása van), hanem rákérdeztem a post code-ra (ami alapján utcára pontosan be lehet tájolni a helyet), és mivel csak egy betűt értettem félre, viszonylag rövid kutatás után rájöttem hova kell ma mennem. Az interjún egyébként rengeteget kérdezett, pl. Milyen a jó pénztáros? Mondjak példát arra, mikor egy korábbi munkahelyemen problémám adódott és azt sikeresen megoldottam! Milyen sikereket értem el csapatmunkában? stb. Igyekeztem a 10 szavas angol szókincsem minden elemét aktiválni és felbüfögni magamból azokat a hangzatos közhelyeket, amiket ezzel kapcsolatban olvastam.
Azt hiszem, nagyon meglepődnék, ha a rengeteg jelentkezőből engem választanának, mindenesetre tapasztalatnak jó volt. És egyáltalán, legalább addig eljutottam, hogy valahol behívjanak egy interjúra.

British Red Cross

Tegnap felhívott egy kedves hölgy, hogy megkapta a jelentkezésemet, és lehetséges -e, hogy a héten valamikor beugorjak a boltjukba. Én lelkesen mondtam, hogy: Yes, yes (az izgalomtól kicsit leszűkült a szókincsem), ő pedig elhadarta, hogy hova menjek és kit keressek. Kétszer visszakérdeztem, harmadszorra már nem mertem, úgyhogy leírtam, amit hallani véltem. Miután letettük a telefont, kétségbeesetten google-özni kezdtem, hogy melyik cégtől hívhatott a hölgy és vajon hol van az a bolt, ahova mennem kellene. Fél óra egyre elkeseredettebb keresgélés után ráakadtam a neten arra a telefonszámra, amiről hívtak. Volt hozzá cím is, ami elhanyagolható mértékben hasonlított ahhoz, amit a telefonban "hallottam". Így hát ma kissé megrongálódott idegekkel bementem a boltba. Egy nagyon kedves néni fogadott, aki megnyugvásomra nem kérdezett semmit, csak elmondta, hogy mit kell kitöltenem és magammal hoznom legközelebb. Szóval úgy tűnik, hogy ha pénzért nem is, de önkéntesként végre dolgozhatok! Biztos furcsán hangzik, hogy miért örülök annyira annak, hogy ingyen dolgozhatok. 6 hét sikertelen munkakeresés és kényszerű tétlenség után viszont valódi felüdülés, hogy egyáltalán hasznos dolgot csinálhatok. Ezen kívül talán épp' ez segít majd hozzá, hogy végül (fizető) munkát kapjak.

Széllel szemben

... nem pisiltünk, hanem bicikliztünk, de hasonló eredménnyel. Levittük a bicikliket a tengerpartra és a parti úton elindultunk Carnoustie felé. Nagyon lelkesek voltunk, mert gyönyörűen sütött a nap, szép volt a táj és végig szuper kiépített bicikliúton mentünk. Bár Oszkár megjegyezte, hogy azért haladunk ilyen jól, mert hátulról fúj minket a szél, én nagyképűen azt hittem, hogy önerőből tekerek ilyen gyorsan :) Mikor elfáradtunk, visszafordultunk és akkor megkaptuk a szelet szemből, amitől rögtön úgy 6 pontot süllyedt a lelkesedés és nagyképűség indexem. Olyan erősen fújt a szél, hogy hiába tekertem, a bicikli majdnem hátrafele indult el. Végül bebújtam Oszkár szélárnyékába és ott küzdöttem tovább. Mire visszaértünk Dundeeba, úgy kellett letörni a bicikliről...

Még odalefe, lelkesen

Dilemma

Nick Hornby mondta, hogy sokkal megalapozottabb véleményünk van arról, ami félresikerült, mint arról, ami jó. Ezt támasztja alá a Dilemma című film, amitől rögtön elsöprő ihletet kaptam az íráshoz.

A történet végtelenül egyszerű: Ron véletlenül rájön, hogy a legjobb barátját csalja a felesége. Először úgy dönt, hogy nem árulja el a félrelépést, hanem megpróbálja rávenni Genevát, hogy hagyjon fel a kalanddal. A lány azonban megszegi az ígéretét, így Ron maga próbálja megfékezni a csábítót.

Ami igazán bosszantó, hogy noha a film (a sekélyes alapszituáció ellenére) egész ígéretesen kezdődik, egy ponton átbillen valami teljesen pihentagyú, irreális zagyvaságba. Innentől kezdve a történet egyrészt hiteltelen (csupa életszerűtlen szituáció és reakció), másrészt kicsit sem vicces. A főszereplő néha kimondottan antipatikus és mivel a reakciói irreálisak, képtelenek vagyunk beleélni magunkat a helyzetébe. Enélkül pedig nehéz élvezhető romkomot csinálni.

A Dilemma a barátság mindent legyőző erejét és szépségét hivatott hirdetni, de olyan bárgyú módón, ahogyan egy ötévest sem lehet meggyőzni. A tanulság pedig az volna, hogy mindig legyünk őszinték, még akkor is, ha éppen ez a nehezebb út. A filmben ugyan egyetlen hiteles szereplőt vagy pillanatot sem látunk, de nem is ez a legrosszabb, hanem hogy a hazugságaiknak nincs valódi indítéka. Miért nem mondja el Ron a barátnőjének, hogy a legjobb barátját csalja a felesége? Miért folytat személyes bosszúhadjáratot a szerető ellen? Miért teszi tönkre a saját kapcsolatát azért, mert a haverját csalja a nője? Biztosan az én hibám is, de mivel nem tudtam felülemelkedni ezeken a logikai bakugrásokon, képtelen voltam komolyan venni a cselekmény további részét.

A befejező jégpályás jelenet merénylet minden jó ízlésű mozilátogató ellen, továbbá végérvényesen kijelöli a film helyét a mozitörténelemben: pöcegödör, zs kategória.

A látogató

Thomas McCarthy 2007-es drámájára a Waiting for forever kapcsán akadtam rá. Richard Jenkins a közös pont, a Waiting for forever egyetlen értékelhető szereplője, aki A látogatóban sem okozott csalódást.

A film az amerikai bevándorlókról mesél túlzások és érzelmesség nélkül, nagyon egyedi hangnemben. A Jenkins által megformált hősünk eleinte inkább antihős: egy kimért, sótlan, látszólag lelketlen amerikai prof. Ritkán szólal meg, de akkor biztosan vérig sért valakit. Mikor New Yorkba utazik egy konferenciára, egy vadidegen párt talál a lakásában. Tarek és szenegáli barátnője, Zainab illegális bevándorlók. Walter először tesz emberi érzésekről tanúskodó lépést: befogadja őket. Tarek életszeretete, vidámsága és zenéje tökéletes ellentéte Walter sivár, boldogtalan, néma életének. Ám a kényszerű együttélésből lassan barátság szövődik és az arab fiú a zene és ritmus segítségével kezdi megtörni Walter bezártságát. A kezdődő idillnek Tarek letartóztatása vet véget, aki ezzel az USA következetlen bevándorlási politikájának esik áldozatul. Az amerikaiak ugyanis 9/11 előtt nem foglalkoztak az országba özönlő és illegálisan ott tartózkodó külföldiek millióival, azt követően viszont kegyetlenül kitoloncoltak mindenkit. Vagyis nyilvánvalóan nem az arab öngyilkos merénylőket, hanem olyan embereket, akik a családjukkal együtt már évek vagy évtizedek óta nyugodtan éltek és dolgoztak Amerikában.

            A látogató emellett olyan kérdéseket feszeget, mint hogy érezheti-e valaha is otthon magát egy bevándorló választott országában, vagy hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz az azonos nemzetiségű bevándorlók (a film legerősebb jelenete az arab ügyvéd és az arab asszony párbeszéde) és hogyan képesek az emberek óriási kulturális különbségek ellenére is szoros barátságot kötni.

London 7. nap

Utolsó nap meglátogattuk Nikit Canary Wharf-on, a bank negyedben:

Kaptunk isteni finom sütiket, aztán visszafele DLR-rel mentünk a belvárosba. A DLR egy szuper high tech metróféleség, aminek nincs vezetője:

Délután megnéztük a British Museum-ot:

Ez a világ egyik legnagyobb történeti múzeuma, óriási és méltán híres. A bejárásához több nap is kevés lett volna, így próbáltunk szelektálni. Legjobban az egyiptomi és az asszír rész tetszett.

Szinte minden terem tele van úgynevezett highlight-okkal. Csupa gigászi, figyelemfelkeltő darab, persze gondosan elrendezve, kivilágítva, kitáblázva, hogy a tudatlan múzeumlátogató is azonnal észrevegye mekkora kincs előtt áll :)

A múzeum lenyűgöző belső udvara

Este még elmentünk az orgonakoncertre a Westminster apátságba (már leírni is annyira sznob :D). Az apátság kívülről nem túl hivalkodó, belül viszont lélegzetelállító. Itt koronázták meg az összes angol királyt, és közülük sokan itt is vannak eltemetve a legjelentősebb angol költők és írók társaságában. Dickens és Kipling sírkövénél már nagyon szerettem volna fotózni, de hiába kommandóztam, nem engedték meg. Mindenesetre ez a koncert igazán szép lezárása volt a londoni nyaralásunknak.

London 6. nap

Úgy gondoltuk, hogy adunk még egy esélyt a Buckingham palotának és az őrségváltásnak, mert az útikönyvek szerint ez kihagyhatatlan. Hiba volt. Nem akarok szadistának tűnni, de azt szeretném, ha az útikönyvírók életük hátralévő részében minden egyes délelőtt az őrségváltást néznék...
Ami jó, hogy a palotához a St. James parkon át mentünk, ami szerintem London legszebb parkja:

Tele van mókusokkal, akik szerencsére elég bátrak (évente öt és fél millióan sétálnak át parkon, így volt lehetőségük megszokni az embereket), ezért lehet őket kézből etetni és nagyon közelről fotózni:

És vannak zabálnivaló bébikacsák is, akikkel nem lehet betelni:

Már a parkban is nagyon sokan voltak (itt tényleg mindenki turista, mert más épeszű ember nem megy hétfő reggel parkokba), de mire a palota előtti térre értünk, már mozdulni sem lehetett. Még így is viszonylag jó helyünk volt, így egy óra nyomorgás után a tűző napon, én Oszkár nyakából ezt láttam:

Ő meg utólag azt, amit én videóztam.
Szerencsére még az őrségváltás előtt sikerült lefotózni ezeket a csinos fiúkat:

Ezzel pont elegünk is lett a turista attrakciókból, úgyhogy gyorsan elmetróztunk Camden Town-ba, hogy egy kicsit jól is érezzük magunkat Londonban. Megismételtük az előző napi lakmározást a piacon és a hosszú ujjú pólóink helyett vettünk rövid ujjú londonosakat :) Aztán visszautaztunk a belvárosba, fotózkodtunk a Trafalgar Square-en,

..., és bementünk a hátam mögött látható National Gallery-be. Mivel ez a világ egyik legnagyobb képtára 2300 festménnyel, nem próbáltuk meg az egészet bejárni. Szerencsére a londoniak gondoltak a hozzánk hasonlóan felületes turistákra, ezért naponta kétszer indítanak egy órás ídegenvezetős túrát, ami a leghíresebb képek bemutatásával ízelítőt ad a galériából. Bár már nagyon fáradtak voltunk, én különösen élveztem a túrát. Az idegenvezetőnk egy bűbájos néni volt, aki megjelenésében és beszédstílusában is rettentően hasonlított a Nagyimra.
Este még felültünk a London Eye-ra:

Mivel a belvárost korábban már sokszor láttuk fölülről, alulról, hajóról, stb., ezért maga a kilátás már nem volt akkora durranás, inkább a high tech "buborék" kötött le, amiben utaztunk:

Plusz megnézhettünk egy ötperces 4D filmet a kerékről. Tűkön ültem, hogy mi lehet a 4. dimenzió... Mikor a a képen szappanbuborékok szálltak, befújtak a vetítőterembe egy kis buborékot, mikor havazott, jött a nyakunkba a műhó, és mikor a filmbeli madár a felhők fölött repült, a lábunk alatt szárazjeget fújtak. Ja és mindezt ilyen mókás szemüvegekkel néztük:

London 4. nap: Greenwich

Ha nem lettem volna ott, oximoronnak tartanám azt, hogy londoni kánikula. A metrón még nevettünk is a habfehér bőrű anyukán, aki naptejjel kenegette a kisgyerekét. Aztán leégtünk és már nem nevettünk.
A napot egyébként Westminsterben kezdtük. Már a metróból is alig tudtunk kijönni, akkora tömeg volt. Mindenki a parlamentet és a Big Ben-t fotózta, ami vitán felül a legszebb épület Londonban:

(csaltam, ezt már a London Eye-ból fotóztuk, de ez a legjobb képünk róla :) )
Sajnos csak kívülről láttuk, mert ők vigyáznak rá, hogy csak angol állampolgár mehessen be (felháborító diszkrimináció):

A Westminster apátságba is szerettünk volna bemenni, de amíg a kígyózó sorban várakoztunk, Oszkár kiszúrta, hogy pár nap múlva orgonakoncert lesz az apátságban. A koncertjegy Ł10, a belépő az apátságba idegenvezetés nélkül Ł16... A koncertjegyet választottuk :)
Ezután lementünk a partra és felszálltunk egy hajóra Greenwich felé. A gyönyörű napsütésben szuper fotókat csináltunk, és az idegenvezetés is vicces és informatív volt.

Tower of London

Tower Bridge

Canary Wharf

Mikor Greenwichben leszálltunk a hajóról, már nagyon éhesek voltunk. Választhattunk a mekiből és a helyi piacból. Én nem szeretem a piacokat, úgyhogy a mekire szavaztam, de Oszkár rávett, hogy legalább nézzünk be a piacra. Örökké hálás leszek neki ezért. :) Isteni finom és különleges kajákat ettünk.
Ebéd után felsétáltunk az obszervatóriumhoz. Megnéztük a kiállítást, aztán a változatosság kedvéért beálltunk egy sorba. Most a 0. hosszúsági fokhoz. Ezzel két probléma volt:
1. a sor nagyon hosszú volt, mert mindenki úgy érezte, hogy ha már végigállta az 1 órás sort, akkor muszáj lefotóztatnia magát a vonalon ülve, állva, guggolva, térdelve, plusz anyuval, kistesóval, nagymamával, csak nagymamával, nagymamával és anyuval, egyedül és így tovább a végtelenségig
2. a vonal valójában nem a 0. hosszúsági foknál van:

Íme életünk legértelmetlenebb 1 órájának eredménye:

Nem teljesen őszinte a mosolyunk :)

És íme a valódi 0. hosszúsági fok (az előbbitől kb. 100 méterre a park közepén):

London 5. nap: Camden Town

Camden Town London punk negyede, az ott töltött napunk pedig a nyaralás eddigi legjobb része.

 A "mozizás" itt új értelmet nyert, tátott szájjal néztük a furcsábbnál furcsább lényeket, miközben megpróbáltunk átfurakodni a tömegen, hogy eljussunk a piacig:

Ez régen egy istálló volt, innen valók az érdekes szobrok:

A piacot bejárni és végignézni egy élet is kevés lenne. Százféle nemzet kínálja a különleges és izgalmas portékáit és nemzeti ételeit.
Itt megcáfoltunk két általános tévhitet is Angliával kapcsolatban:
1. Nem igaz, hogy állandóan esik az eső és hideg van: gyönyörűen sütött a nap és majd' megsültünk.
2. Nem igaz, hogy ehetetlenek a kaják: isteni finomakat ettünk:

 A piacról kiérve a Regent Canal partján sajátos életmódot folytató embereket láttunk :)

A folyó partján rengetegen élnek ilyen csónakokban. Közös elem a ladikokban, hogy mindegyiknek a tetején van egy leharcolt bringa és pár szobanövény. Mindenki igyekszik otthonossá tenni a lakását :)
Azért ha nem is egy csónakban, de tudnék itt élni:

Hazafelé a Regent parkban láttunk icipici kacsákat,

... és mamutkacsákat is:

Plusz belebotlottunk egy jazz koncertbe, amit igazi punkok módjára a fűben fekve hallgattunk. Nagyon örülök, hogy ma nem a London top10 látnivalóból szemezgettünk, hanem Andira hallgattunk, és megismertük London egy másik, tök izgalmas és laza arcát. Klassz nap volt! :)

London 3. nap

Erre a napra a Tower-t terveztük megnézni. De az odáig vezető bő egy órás út legalább olyan izgalmas volt, mint maga a Tower. Mióta itt vagyunk, minden metrózás és séta a városban -nem tudok rá jobb szót- mozizás. :) Annyira sokfélék, és érdekesek a londoniak, hogy a metrózás a belvárosba mindig azzal telik, hogy nézzük az embereket. Ami első nap elrettentett, most már inkább izgalmas. Szézféle nemzet milliónyi különböző példánya nyüzsög minden nap Londonban, és ez a sokszínűség nagyon megragadó. Nincs két egyforma arc vagy frizura, és nagyon eltérő az öltözködésük is. Gyakori látvány, hogy a metrón egy sorban ül egy néger, egy indiai, egy kínai és egy szőke angol. Mindenki a saját akcentusával, szokásaival, hagyományaival.
A Tower legjobb része egyébként a Beafeater-eknek csúfolt őrök által vezetett túra. Iszonyú viccesek és sok érdekes történetet mesélnek a várról:

A Fehér toronyban korabeli páncélokat lehet nézni 3D-ben ezekkel a menő szemüvegekkel:

Itt pedig háromnegyed órát álltunk sorba, hogy megnézzük a koronázási ékszereket, köztük a jogaron tündöklő Star of Africa-t, a világ legnagyobb gyémántját:

London 2. nap

A nap három legfontosabb felfedezése:
1. Értem amit az emberek mondanak, ez bizony nem Skócia!!
2. Emeletes busz emeletén első sorban utazni király!!
3. A Tower Bridge, London jelképe, nem szürke vagy barna, mint minden más építmény Angliában, hanem... dobpergés.... részben....bugyikék:

London 1. nap

Ha lehetne, ezt a napot töröltetném a jegyzőkönyvből...
Reggel elindultunk első városnéző utunkra London belvárosába. A Buckingham palotát és az őrségváltást szerettük volna megnézni, de mire odaértünk, a palota előtti téren óriási tömeg volt, fürtökben lógtak az emberek mindenhol. Így aztán sajnos semmit sem láttunk az őrségváltásból, úgy ahogy a palotából sem, ugyanis esélyünk sem volt a bejárat közelébe jutni.
B tervünk a Madame Tussauds Múzeum (hírességekről mintázott élethű viaszbábuk) volt. A következő sokkot az a több száz ember és a kb. 100 méteres kanyargó sor okozta, ami a múzeum előtt fogadott minket. Lemondva a több órás sorban állás kecsegtető lehetőségéről C tervként célba vettük a Milleniumi Hidat. A 18 millió fontból épült híd London első gyalogos függőhídja. Az átadását követő harmadik napon lezárták, mert olyan erősen imbolygott oldalra, és csak két évvel (és 5 millió fonttal) később nyitották meg újra. Ezután megnéztük kívülről a Tate Modern-t és a St. Paul's Cathedral-t, majd a több órás metrózástól és röpke városnézéstől kimerülve elindultunk haza.
Valahogy egész nap az volt az érzésem, hogy London mind a 10 millió lakosa mindig ugyanott van és ugyanoda akar bejutni, mint mi. A 13 metróvonal mindegyike egész nap zsúfolt, és szinte nincs egy nyugodt pontja sem ennek a gigászi méretű városnak.

London 0. nap

Az első ember, akit Londonba érve megpillantunk, az egy belőtt néger pasi, aki az út mellett a félméteres téglafalon egyensúlyozik (szerintem azt haluzta, hogy egy toronyház tetején van és ő Superman). A külváros amúgy erősen hajaz Kőbánya alsóra.
A következő 10 percben, amíg haladunk a belváros felé, továbbra sem látunk fehér embert, amitől kezdünk kicsit megzavarodni, meg aggódni, hogy jó helyen járunk -e. Később Andi elmondja, hogy az a része a városnak "kevésbé szép", és ott lehetőleg ne szálljunk le a metróról, ha épségben haza akarunk érni.
Egy kicsivel szebb részen megállunk vásárolni, ahol már jóval színesebb a kép: nemcsak négerek, hanem indiaiak és arabok is vannak.
Este lemegyünk egy pubba, ahol magyar a szakács, az egyik pincér és egy vendég is. Ezennel beigazolódik a gyanúnk: Londonban nem angolok élnek.
A metróvégállomáson egy kisebb vagyonért veszünk bérletet. Még a külvárosban is úgy hömpölyög a tömeg, hogy már-már szédülök tőle. A nyugodt, csöndes Dundee után London olyan mint egy ezerszínű, nyughatatlan hangyaboly.

Időjárásjelentés

Muszáj megörökítenem a pillanatot, mert félek, hogy nem lesz több ilyen a történelemben:
Budapest: 19 fok, záporok
Dundee: 23 fok, derült (ragyogó napsütés, tomboló nyár)
Megyek, megkeresem a fürdőruhámat :)

Edinburgh

Tegnap Edinburghban jártunk. Eredetileg az Ikea-ba készültünk (ami most már nem ikea, hanem ájkía. Ja és nem palmolívval fürdök, hanem pelmolájvval és nem lévisz farmert hordok, hanem lívájszt), de végül a belvárosban kötöttünk ki egy kis városnézésre. Rögtön belebotlottunk egy spanyol napok féleségbe, ahol 45 kiló csirkehúsból sütöttek paella-t.
Aztán megmásztuk a Scott emlékművet:

287 lépcsőfok vezet fel a tetejére, de a gyönyörű kilátás miatt megéri:

Egy dologgal nem számoltunk csak: a csigalépcső néha annyira összeszűkül, hogy egy ember is alig fér el. Még kellemetlenebb, ha pont egy ilyen szűk részen találkozol egy izzadt, kövér nővel. Én még valahogy elosontam mellette, de Oszkár kénytelen volt egészen közeli kapcsolatba kerülni vele >:D
Ez ilyen hatással volt rám:

Aztán már nem csak szűk, de alacsony is lett a hely, és elhangzott az a nyelvbotlás, hogy: "Bazzeg nem hiszem el, hogy nem tudom kinyitni a fejem!"

A végére annyira szűk lett a járat, hogy Oszkár menthetetlenül beragadt, így kénytelen voltam sorsára hagyni :)

A csúcson még megpróbálkoztunk egy közös fotóval:

Nem adtuk fel:

És végül sikerült:

Ami még igazán megfogott Edinburghban, azok a koldusok. Adott, hogy minden valamirevaló koldusnak van kutyája. De hány koldusnak van olyan kutyusa, amelyik zabálnivaló, esedező tekintettel, a szájában tartja a gazdi sapkáját, és kvázi koldul helyette? A másik rendhagyó koldus egy jól szituált, tiszta középkorú férfi volt, márkás ruhákban. A földön ülve olvasott, mellette pedig egy tábla tájékoztatott róla, hogy egy sérült veterán, aki segítségre szorul. Hát kinek mi a nyomor :)