God Bless America

Mi lenne, ha következmények nélkül lelőhetnél minden idiótát, aki idegesít: a parasztot, aki két parkolóhelyet foglal el a BMW-jével, a bunkó, kegyetlen műsorvezetőt, az elkényeztetett 16 éves picsákat, akik visítva lehülyézik a szüleiket, mert nem azt a kocsit kapták születésnapjukra, amit akartak és így tovább? Ugye tetszik a gondolat? Szerintem nincs a 21. században olyan gondolkodó lény, aki még nem fantáziált ezen. De egy (Bobcat Goldthwait) odáig jutott, hogy filmet is forgatott erről.

Franket ugyanaznap rúgják ki az állásából, mikor megtudja, hogy gyógyíthatatlan agydaganata van. Felesége már rég elhagyta, az elkényeztetett kis szörnyeteg lánya pedig látni sem akarja. Franknek hát igazán nincs miért tovább élnie, hacsak azért nem, hogy –úgysincs mit vesztenem- alapon párat kinyírjon a fent említett díszpéldányokból. A célpontok száma végtelen, ugyanis hősünk megcsömörlött a modern Amerika minden tipikus polgárától: a képmutatóktól, a sekélyes, szégyentelen, lelketlen, gátlástalan törekvőktől és a felszínes agymosottaktól. Társául szegődik még egy hasonló gondolkodású, életvidám, és kellőképpen torz lelkületű gimnazista, Roxy. Sérthetetlennek tűnő párosuk ezennel elindul igazságot osztani.

A film érdemi mondanivalóját Frank teátrális monológja (mégiscsak amerikai film, nem tudja meghazudtolni önmagát) tartalmazza, miszerint Amerika rossz, romlott, rohad a benne élő emberekkel együtt. A példányok bemutatásánál messzebbre viszont nem jut. Megoldás sincs, hacsak az nem, hogy tényleg öljünk meg minden idiótát, de hát az hova vezet? Noha szórakoztató, és a társadalomkritikai részt tekintve elég elgondolkodtató film, komolyan nem vehető. Bár gyanítom, ez nem is volt célja a szerzőknek.

Saying goodbye

Ahogy sorban búcsúzom el a kollégáimtól és a barátaimtól, mindig egy kicsit szomorúbb leszek, és egyre jobban sajnálom, hogy itt hagyom őket. Valahogy sokkal egyszerűbb volt utálni Skóciát, mindenestül, és számolni vissza a napokat, míg végre elköltözhetek egy élhetőbb helyre. Gondolom ez Murphy vagy csak egyszerű pszichológia, hogy pont mire vége lenne, addigra szeretem meg. Mármint nem az országot, de a tényt, hogy olyan barátokat szereztem, akik képesek még Dundee-t is elviselhetővé tenni.

Az 1 éves külföldi kurzusok átka, hogy az emberek a végén szétszélednek a világ 100 különböző csücskébe, és ha őszinték akarunk lenni, nem sok esély van rá, hogy valaha is újra látjuk egymást. Ez és a tudat, hogy -még ha folyton panaszkodtam is az idő, a kaja és az alkoholisták miatt- valami menthetetlenül véget ért, egy kicsit elszomorít.

Pár hónapja naivan azt gondoltam, hogy az lesz a legboldogabb napja az évemnek, mikor végre itt hagyhatom Skóciát, de most a sok búcsúzkodástól elérzékenyülve már egyáltalán nem vagyok ebben biztos.