Ahogy sorban búcsúzom el a kollégáimtól és a barátaimtól, mindig egy kicsit szomorúbb leszek, és egyre jobban sajnálom, hogy itt hagyom őket. Valahogy sokkal egyszerűbb volt utálni Skóciát, mindenestül, és számolni vissza a napokat, míg végre elköltözhetek egy élhetőbb helyre. Gondolom ez Murphy vagy csak egyszerű pszichológia, hogy pont mire vége lenne, addigra szeretem meg. Mármint nem az országot, de a tényt, hogy olyan barátokat szereztem, akik képesek még Dundee-t is elviselhetővé tenni.
Az 1 éves külföldi kurzusok átka, hogy az emberek a végén szétszélednek a világ 100 különböző csücskébe, és ha őszinték akarunk lenni, nem sok esély van rá, hogy valaha is újra látjuk egymást. Ez és a tudat, hogy -még ha folyton panaszkodtam is az idő, a kaja és az alkoholisták miatt- valami menthetetlenül véget ért, egy kicsit elszomorít.
Pár hónapja naivan azt gondoltam, hogy az lesz a legboldogabb napja az évemnek, mikor végre itt hagyhatom Skóciát, de most a sok búcsúzkodástól elérzékenyülve már egyáltalán nem vagyok ebben biztos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése