Képek

Brugge:

 

London:

:

Glamis Castle:

Where are you from?

Ezt a kérdést tegnap három vásárló tette fel nekem a 6 órás shiftem alatt. Mikor azt írtam, hogy milyen jó érzés volt Londonban nem kilógni a sorból, erre gondoltam. Bár a kérdés önmagában egyáltalán nem bántó, és általában csak ártatlan kíváncsiságból kérdezik, egy idő után fárasztó tud lenni és persze ott bujkál bennem a kisördög, hogy "Hungary" helyett ilyesmiket válaszoljak: "Ethiopia", "Japan", "Anorexia".
No meg az is előfordul, hogy valaki rosszindulatból kérdezi, mint például a tegnapi háromból egy. A hölgy éppen lehordott azért, amiért nem adtam neki valamit, amit elfelejtett kérni (én haszontalan, nem olvastam a gondolataiban), majd a vita közepén megkérdezte, hogy egyébként honnan jöttem. Hát itt fogyott el az egyébként is hírhedten kevés türelmem, és ráförmedtem, hogy ez miért is fontos most neki?! Ezzel a vita hamvába halt, végül megkapta amit nem kért és gyanítom azóta is szidja szegény lengyeleket.

Ezek után egy másik vásárló egészen odáig fajult, hogy azt kérdezte:
"Te vagy a Kata?" (magyarul)
Én: (reflexből) Yes.
Ő: (kicsit megzavarodva) Beszélsz magyarul?
Én: (vörösödve) Igen...
Szóval a Spar kassza nem az a hely, ahol fel vagyok rá készülve, hogy magyarul szólnak hozzám :) Egyébként mint kiderült, együtt dolgozik az egyik skót kollégámmal, aki mesélt neki rólam, ő meg lelkesen jött, hogy hurrá itt egy földije, erre én angolul válaszolok neki :)

Magyarország, Belgium, Anglia

Nem aprózzuk el, ha már utazunk, bejárjuk fél Európát.
Az egy hét Magyarországon mindig annyira intenzív, hogy egyszerre vagyok nagyon boldog, lelkes és kicsit csalódott és fáradt és stresszes is. Hiába mondja Oszkár (neki már van rutinja), hogy ne próbáljam meg egy hét alatt bepótolni az előző három hónapot, ha ott vagyok, mindent akarok, azonnal és egyszerre, amit előtte olyan sokáig nélkülöznöm kellett. Ez persze képtelenség, úgyhogy ebből lesz az, hogy mindenkinek mindent megígérek, aminek a felére nem lesz időm és emiatt sokakat megbántok, plusz az otthon töltött 9 napból 7-en folyamatosan fájt a fejem. Persze ezzel együtt is fantasztikus hét volt: jó volt együtt lenni a családdal és a barátaimmal, jó volt látni Budapestet, szórakozni menni, és úgy egyáltalán OTTHON lenni.
Következő állomásunk, Belgium pont olyan volt, amilyennek képzeltem: egy kis ékszerdoboz, csak ékszerek helyett baromi finom kaják voltak a dobozban. A hideget és a családi perpatvart leszámítva szuper nap volt, aminek a fénypontja vitathatatlanul a hajókázás volt.
Mire Londonba értünk, már csak egy egész napos alvásra vágytam egy meleg szobában, amit Andinál meg is kaptunk. Nagy volt a kísértés, hogy ki se mozduljunk a lakásból, de végül is elmentünk a Westfield Londonba, ami a legnagyobb pláza, amiben valaha voltam. Kb. úgy éreztem magam, mint egy falusi kislány, aki először jár a nagyvárosban és minden olyan óriási és szép neki. Újra rácsodálkoztam, hogy London milyen gigászi és sokszínű, és élveztem minden pillanatot, mert ha előttem a sorban áll még egy indiai, egy néger, egy arab és egy német is, akkor abból a sorból én végre nem lógok ki, és a kutyát sem érdekli, hogy nem itt születtem. Másnap még megnéztük Shakespeare Globe színházát, és megebédeltünk Camden Townban, amik végképp meggyőztek arról, hogy London az én városom, ugyanakkor az árak meg arról, hogy London olyasvalakinek a városa, aki 5-ször annyit keres mint én.