Nem aprózzuk el, ha már utazunk, bejárjuk fél Európát.
Az egy hét Magyarországon mindig annyira intenzív, hogy egyszerre vagyok nagyon boldog, lelkes és kicsit csalódott és fáradt és stresszes is. Hiába mondja Oszkár (neki már van rutinja), hogy ne próbáljam meg egy hét alatt bepótolni az előző három hónapot, ha ott vagyok, mindent akarok, azonnal és egyszerre, amit előtte olyan sokáig nélkülöznöm kellett. Ez persze képtelenség, úgyhogy ebből lesz az, hogy mindenkinek mindent megígérek, aminek a felére nem lesz időm és emiatt sokakat megbántok, plusz az otthon töltött 9 napból 7-en folyamatosan fájt a fejem. Persze ezzel együtt is fantasztikus hét volt: jó volt együtt lenni a családdal és a barátaimmal, jó volt látni Budapestet, szórakozni menni, és úgy egyáltalán OTTHON lenni.
Következő állomásunk, Belgium pont olyan volt, amilyennek képzeltem: egy kis ékszerdoboz, csak ékszerek helyett baromi finom kaják voltak a dobozban. A hideget és a családi perpatvart leszámítva szuper nap volt, aminek a fénypontja vitathatatlanul a hajókázás volt.
Mire Londonba értünk, már csak egy egész napos alvásra vágytam egy meleg szobában, amit Andinál meg is kaptunk. Nagy volt a kísértés, hogy ki se mozduljunk a lakásból, de végül is elmentünk a Westfield Londonba, ami a legnagyobb pláza, amiben valaha voltam. Kb. úgy éreztem magam, mint egy falusi kislány, aki először jár a nagyvárosban és minden olyan óriási és szép neki. Újra rácsodálkoztam, hogy London milyen gigászi és sokszínű, és élveztem minden pillanatot, mert ha előttem a sorban áll még egy indiai, egy néger, egy arab és egy német is, akkor abból a sorból én végre nem lógok ki, és a kutyát sem érdekli, hogy nem itt születtem. Másnap még megnéztük Shakespeare Globe színházát, és megebédeltünk Camden Townban, amik végképp meggyőztek arról, hogy London az én városom, ugyanakkor az árak meg arról, hogy London olyasvalakinek a városa, aki 5-ször annyit keres mint én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése