Edinburgh

Tegnap Edinburghban jártunk. Eredetileg az Ikea-ba készültünk (ami most már nem ikea, hanem ájkía. Ja és nem palmolívval fürdök, hanem pelmolájvval és nem lévisz farmert hordok, hanem lívájszt), de végül a belvárosban kötöttünk ki egy kis városnézésre. Rögtön belebotlottunk egy spanyol napok féleségbe, ahol 45 kiló csirkehúsból sütöttek paella-t.
Aztán megmásztuk a Scott emlékművet:

287 lépcsőfok vezet fel a tetejére, de a gyönyörű kilátás miatt megéri:

Egy dologgal nem számoltunk csak: a csigalépcső néha annyira összeszűkül, hogy egy ember is alig fér el. Még kellemetlenebb, ha pont egy ilyen szűk részen találkozol egy izzadt, kövér nővel. Én még valahogy elosontam mellette, de Oszkár kénytelen volt egészen közeli kapcsolatba kerülni vele >:D
Ez ilyen hatással volt rám:

Aztán már nem csak szűk, de alacsony is lett a hely, és elhangzott az a nyelvbotlás, hogy: "Bazzeg nem hiszem el, hogy nem tudom kinyitni a fejem!"

A végére annyira szűk lett a járat, hogy Oszkár menthetetlenül beragadt, így kénytelen voltam sorsára hagyni :)

A csúcson még megpróbálkoztunk egy közös fotóval:

Nem adtuk fel:

És végül sikerült:

Ami még igazán megfogott Edinburghban, azok a koldusok. Adott, hogy minden valamirevaló koldusnak van kutyája. De hány koldusnak van olyan kutyusa, amelyik zabálnivaló, esedező tekintettel, a szájában tartja a gazdi sapkáját, és kvázi koldul helyette? A másik rendhagyó koldus egy jól szituált, tiszta középkorú férfi volt, márkás ruhákban. A földön ülve olvasott, mellette pedig egy tábla tájékoztatott róla, hogy egy sérült veterán, aki segítségre szorul. Hát kinek mi a nyomor :)