Thomas McCarthy 2007-es drámájára a Waiting for forever kapcsán akadtam rá. Richard Jenkins a közös pont, a Waiting for forever egyetlen értékelhető szereplője, aki A látogatóban sem okozott csalódást.
A film az amerikai bevándorlókról mesél túlzások és érzelmesség nélkül, nagyon egyedi hangnemben. A Jenkins által megformált hősünk eleinte inkább antihős: egy kimért, sótlan, látszólag lelketlen amerikai prof. Ritkán szólal meg, de akkor biztosan vérig sért valakit. Mikor New Yorkba utazik egy konferenciára, egy vadidegen párt talál a lakásában. Tarek és szenegáli barátnője, Zainab illegális bevándorlók. Walter először tesz emberi érzésekről tanúskodó lépést: befogadja őket. Tarek életszeretete, vidámsága és zenéje tökéletes ellentéte Walter sivár, boldogtalan, néma életének. Ám a kényszerű együttélésből lassan barátság szövődik és az arab fiú a zene és ritmus segítségével kezdi megtörni Walter bezártságát. A kezdődő idillnek Tarek letartóztatása vet véget, aki ezzel az USA következetlen bevándorlási politikájának esik áldozatul. Az amerikaiak ugyanis 9/11 előtt nem foglalkoztak az országba özönlő és illegálisan ott tartózkodó külföldiek millióival, azt követően viszont kegyetlenül kitoloncoltak mindenkit. Vagyis nyilvánvalóan nem az arab öngyilkos merénylőket, hanem olyan embereket, akik a családjukkal együtt már évek vagy évtizedek óta nyugodtan éltek és dolgoztak Amerikában.
A látogató emellett olyan kérdéseket feszeget, mint hogy érezheti-e valaha is otthon magát egy bevándorló választott országában, vagy hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz az azonos nemzetiségű bevándorlók (a film legerősebb jelenete az arab ügyvéd és az arab asszony párbeszéde) és hogyan képesek az emberek óriási kulturális különbségek ellenére is szoros barátságot kötni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése