Nick Hornby mondta, hogy sokkal megalapozottabb véleményünk van arról, ami félresikerült, mint arról, ami jó. Ezt támasztja alá a Dilemma című film, amitől rögtön elsöprő ihletet kaptam az íráshoz.
A történet végtelenül egyszerű: Ron véletlenül rájön, hogy a legjobb barátját csalja a felesége. Először úgy dönt, hogy nem árulja el a félrelépést, hanem megpróbálja rávenni Genevát, hogy hagyjon fel a kalanddal. A lány azonban megszegi az ígéretét, így Ron maga próbálja megfékezni a csábítót.
Ami igazán bosszantó, hogy noha a film (a sekélyes alapszituáció ellenére) egész ígéretesen kezdődik, egy ponton átbillen valami teljesen pihentagyú, irreális zagyvaságba. Innentől kezdve a történet egyrészt hiteltelen (csupa életszerűtlen szituáció és reakció), másrészt kicsit sem vicces. A főszereplő néha kimondottan antipatikus és mivel a reakciói irreálisak, képtelenek vagyunk beleélni magunkat a helyzetébe. Enélkül pedig nehéz élvezhető romkomot csinálni.
A Dilemma a barátság mindent legyőző erejét és szépségét hivatott hirdetni, de olyan bárgyú módón, ahogyan egy ötévest sem lehet meggyőzni. A tanulság pedig az volna, hogy mindig legyünk őszinték, még akkor is, ha éppen ez a nehezebb út. A filmben ugyan egyetlen hiteles szereplőt vagy pillanatot sem látunk, de nem is ez a legrosszabb, hanem hogy a hazugságaiknak nincs valódi indítéka. Miért nem mondja el Ron a barátnőjének, hogy a legjobb barátját csalja a felesége? Miért folytat személyes bosszúhadjáratot a szerető ellen? Miért teszi tönkre a saját kapcsolatát azért, mert a haverját csalja a nője? Biztosan az én hibám is, de mivel nem tudtam felülemelkedni ezeken a logikai bakugrásokon, képtelen voltam komolyan venni a cselekmény további részét.
A befejező jégpályás jelenet merénylet minden jó ízlésű mozilátogató ellen, továbbá végérvényesen kijelöli a film helyét a mozitörténelemben: pöcegödör, zs kategória.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése