Szombaton megint Edinburghba mentünk, de ezúttal nem csak sushizni. Előtte még alaposan megkínoztattam magam.
Pár hete találtam a neten egy srácot, aki elképesztően szép tetoválásokat készít, elmentem a szalonjába, megmutattam neki a tetoválást a lábamon és mondtam, hogy nem vagyok vele elégedett, csináljon vele bármit, amitől szerinte szebb lesz. Ütős kis glasgow-i akcentusban elhadarta, hogy mire gondolt: "Gklhmvfdvdm some light blue rgnerngcsdf warmer colours gnrngsrkjf turquoise rngejgngtjd". Rávágtam, hogy az szuper lesz és ezzel minden bizalmam a pasasba fektettem.
Tegnap délre adott időpontot. 12:00-kor remegve, de azért bizakodva csúsztam be a küszöb alatt. Igyekezett megnyugtatni, mondván a csajokkal sosincs gond, azoknak levághatja a fél lábát, akkor sem nyikkannak meg. A fiúk a problémásak, ráadásul minél nagyobbak, annál gyávábbak. Idézem: sírnak, elájulnak, összepisilik magukat, hánynak. Képzeljem el, a múltkor az egyik belehányt a működő ventilátorba. Ettől aztán a barátnője is rosszul lett és ketten együtt körbehányták a szalont...
Hmm, ennyire azért tényleg nem vagyok csirke. Maximum egy kis szitkozódásra és gyerekes könnyekre számíthat.
A srác egyébként végig borzasztó kedves volt, és próbálta elterelni a figyelmem. Ezzel együtt elég groteszk beszélgetést produkáltunk:
Ő: Szóval, mit fogsz ezután csinálni?
Én: (Meghalok.) Megyünk sushizni a férjemmel.
Ő: Ó, házas vagy?
Én: (Kezdek elkábulni a fájdalomtól) Reggel még az voltam.
Ő: Hát igen, a lábfej az egyik legfájdalmasabb pont.
Én: (kényszeredett mosoly) Valóban?
Ő: Hát igen, igen. Meg ugye az van, hogy ha egyszer már volt tetoválva, akkor a szervezeted azzal védekezik, hogy még több idegvégződést növeszt arra a helyre. Így mikor újra tetováljuk, sokkal fájdalmasabb.
Én: (a teljes agykapacitásomat lefoglalja, hogy izzadjak, remegjek, Z alakban görnyedjek és lihegjek egyszerre így csak erre a válaszra futja:) Nyíííííí
Ő: Meg az is ugye, hogy a nagyobb egybefüggő részek a mintában mind a legfájdalmasabb pontokra esnek. Csont fölé meg közel a talphoz.
Én: Remek... (Száradjon le a keze annak, aki először megrajzolta)
Ő: De hát ez mind nem számít, mert a fájdalom simán megéri a végeredményt, nem?
Én: (Neked biztos *****) Hadd ne válaszoljak erre a kérdésre most...
Ő: Na, és melyik a kedvenc sushis helyetek?
Én: A No1 sushiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii bar.
Ő: Most áthúzom újra a kontúrokat, úgyhogy utálni fogsz.
Én: Áh, nem gond, még bírom. (Gyűűűűűlölllleeeeeek!!!!)
90 perccel később:
Ő: Kész vagyunk. (végtelen kedves mosoly, amitől ha nem lenne az egész lábfejem egy egybefüggő, tátongó, sajgó seb, valószínűleg elolvadnék)
Én: Jézusmáriaatyaúristenköszönöm!!
Mielőtt bekötözte volna a lábam, még alaposan megnéztem, és igen, megérte a kínlódást. Gyönyörű lett, rá sem lehet ismerni az eredeti tetoválásra. Ezután lassan abbamaradt a remegés és a lihegés, kiegyenesedtem és gondolatban megbántam minden szörnyűséget, amit szegény srácnak kívántam a kínzásért cserébe.
