Az utóbbi időben gyanúsan magas a mázlifaktorunk. Oszkár megkapta álmai munkáját: egy meseszép irodában programozik Edinburgh központjában, a Scott Monument lábánál (és egy Whittard bolt közvetlen szomszédságában). Ráadásul valahogy az az érzésem, hogy annyira szereti, hogy akkor is bejárna, ha neki kellene fizetnie, hogy dolgozhasson.
Az egyetlen baj csak az, hogy reggel 8-kor elindul és este 8-ra ér haza. Így alig látom, plusz rám hárulnak olyan dolgok, mint pl. főzés... és nem is folytatom. Ezért hát a büszkeségbe és örömbe vegyül egy kis "Úristen, akkor én most háztartásbeli leszek vagy miaszösz" para. Meg őszintén szólva elég kiábrándító, hogy én emellett egy benzinkúton a 10 fokban fagyoskodok, szeneszsákokat emelgetek és egerek elől menekülök. Mindezt úgy, hogy a havi fizum kevesebb, mint Oszkár 3 napi bére. Szóval kb. múlt péntekre eljutottam odáig, hogy ha már nem a pénzért, nem a túlélésért csinálom, akkor miért is?? Innen pedig már csak egy lépés gondolatban az, hogy "szakadjon meg a benzinkút, ennél én jobbat érdemlek" - megigazítom a tiarát a fejemen és elsétálok.
Mire szeneszsák pakolgatás közben ennek a gondolatnak a végére értem, besétált az ajtón a megváltás. Szó szerint: Mr Findley állandó vásárlónk a benzinkúton, és pénteken miután fizetett, megkérdezte, hogy amúgy nem lenne -e kedvem az irodájában dolgozni... Kis híján a nyakába ugrottam, úgy mondtam, hogy: Yessss :)
Ilyen egyébként nem hiszem, hogy valaha is történt velem. Mármint, hogy valami nagyon nagyon jó dolog az ölembe esett és a kisujjamat sem kellett mozdítanom érte, csak rágondolnom. Azt hittem, hogy a "jó helyen voltam jó időben" típusú mázlisták egy másik univerzumban élnek. Úgy tűnik, mégsem. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése