Aztán mikor a kezdeti
lelkesedés alább hagyott, elkezdtük realizálni az ezzel járó áldozatokat. Akkor
is megyünk, ha a Máté nem akar jönni, nekem ki kell lépnem a munkahelyemről és
a drágább albérlet miatt kevesebb pénzt fogunk tudni félretenni?
Egyre több érv
gyűlt össze mindkét oldalon, én pedig kezdtem bepánikolni. A választás lehetősége
szép lassan döntési kényszerré változott, ami megbénított. Ekkor jutott eszembe
egy régi történet. Akkor nem városok között kellett választanom, hanem két
férfi között. Bárkit választottam volna, a másik elhagyása iszonyatosan
fájdalmas lett volna. Az önzőségem és a éretlenségem miatt kerültem ebbe a
helyzetbe és kívülről nézve biztosan nem én voltam a sajnálatra méltó ebben a
háromszögben, mégis szenvedtem. A lelkiismeretfurdaláson túl kínzott a választás
kényszere is. Tudtam, hogy döntenem kell, de fogalmam sem volt, hogy mi a
helyes és helytelen. Egy két lábon járó kérdőjellé változtam, és egyre
idegesebben és kétségbeesettebben próbáltam elhatározásra jutni. Ahelyett
azonban, hogy egy átgondolt érveken nyugvó, érett döntést hoztam volna, tudatosan
vállalva a következményeket, csak ügyetlenül lavíroztam közöttük. Végül az
egyikük döntött helyettem és szakított.
Látszólag talán
nincs sok hasonlóság a két szituáció között, de tisztán érztem, ahogy ugyanaz a
folyamat játszódik le bennem, ami akkor. Megbénít a tudat, hogy muszáj választanom,
és addig kínlódok, míg valaki dönt helyettem. És abban a pillanatban tudtam,
hogy nem hagyom, hogy a körülmények vagy bárki más hozza meg a döntést, és azt sem, hogy a lehetőség, hogy Edinburgh-ban élhetek, egy
fojtogató döntési kényszerré korcsosuljon, ahol már azon van a hangsúly, hogy
mit kell feladnom érte és nem azokon a nagyszerű dolgokon, amik ott várnak
ránk.
Hétfőn felmondtam
a munkahelyemen és ha semmi nem szól közbe, hat hét múlva már Edinburghban
fogunk lakni.
