Murder - A gyilkos tárlat

Egy héttel ezelőtt Ginát rávettem, hogy nézze meg velem a "gyilkosos kiállítást". Először csak elkerekedett a szeme, tényleg nem könnyű meggyőzni a barátaidat, hogy egy sorozatgyilkosokról szóló kiállításért pénzt adjanak. (nem is keveset: 3490 Ft, nincs diák és nyugdíjas jegy) Végül -gyanítom- inkább az én kedvemért jött el, mintsem meggyőződésből, hogy remekül fog szórakozni. Legnagyobb örömünkre viszont a kiállítás telitalálatnak bizonyult: szórakoztató és elgondolkodtató volt. A díszletek a legigényesebbek, amit valaha tárlaton láttam, a koncepció pedig eredeti és elsőosztályú.

Érkezéskor minden látogató kap egy fejhallgatót, majd 8 fős csoportokban indul a tárlatvezetés. Egy animátor teremről teremre kísér, melyek mindegyikében egy sorozatgyilkos történetét ismerjük meg. Minden információt a fejhallgatón keresztül, a narrátortól kapunk, miközben mindenki némán és döbbenten áll a félhomályos terem közepén a zseniálisan megkomponált és megvilágított díszletek között.

A másfél órás program egy ötletes levezetéssel zárul: egy "gyilkosoktól mentes", nyugodt szobában megpihenhet a sok rémségtől elborzadt látogató. Eközben pedig a narrátor felhívja figyelmünket a személyes felelősségünkre ezeknek a tragédiáknak a létrejöttében. Így a kiállítás nem marad teljesen öncélú (ijedezünk, szörnyülködünk, de közben szuperül szórakozunk), hanem egy olyan gondolattal enged útnak, ami még sokáig az ember fülében cseng.

Mindeközben pedig azon gondolkodtam, milyen biztató, hogy a kiállításszervezők tudnak reagálni a kor igényeire, képesek olyan tárlatot szervezni, amire jó eséllyel hajlandó lesz elmenni a ma nagykamasza és fiatal felnőttje, nem csak a középkorú és nyugdíjas értelmiségi. Mert lássuk be: az a tinédzser, aki már a facebookon sem olvassa el a hosszabb posztokat, a tv és videójátékok által pedig menthetetlenül és brutálisan túl van ingerelve, nem fog végignézni (és főképp nem végigolvasni) egy tárlatot középkori leletekkel és végeérhetetlen kiírásokkal. Ellenben lehet, hogy elmegy és megnézi a Murder-t.

Viszlát benzinkút avagy most akkor ki vagyok rúgva??

Egy héttel ezelőtt felmondtam a benzinkúton, vagyis megpróbáltam felmondani. Mondtam a főnökömnek, hogy még egy hetet akarok dolgozni, aztán viszlát. Erre csak annyit kérdezett, hogy miért? Gondoltam nem kezdem el hosszasan ecsetelni, hogy azért, mert nem szeretek a fagyban szeneszsákokat pakolni meg havat lapátolni, és mert van egy olyan nagyképű rögeszmém, hogy a logopédus diplomámmal ennél többre vagyok hivatott. Szóval csak annyit mondtam, hogy azért, mert a férjem elkezdett Edinburgh-ban dolgozni és csak hétvégén láthatnám, de hétvégén meg én dolgozom, így sosem találkozunk. A ravasz banya erre gyakorlatilag kijelentette, hogy akkor hétfőn és pénteken továbbra is tudok dolgozni. Én meg agymosottan bólogattam, hogy hát i-i-igen. Majd kijöttem az irodájából, és NEEEEEEEM.

Végül nagy huzavona után (aminek során közölték, hogy mennyire csalódottak, amiért így cserben hagyom őket, ráadásul a sok jó után, amit ők értem tettek...) abban állapodtunk meg, hogy karácsonyig csinálom a hétfőket és a péntekeket, így nekik is van lehetőségük találni valakit a helyemre, aztán csókolom. Ebben a tudatban mentem be tegnap is dolgozni, majd mikor bezártam a boltot, szólt a banya, hogy beszélni akar velem. Ez alapvetően nem jó jel, de tekintve hogy már felmondtam, gondoltam nagy baj nem jöhet. Bementem, ő pedig csak annyit mondott, hogy átrendezték a shifteket,  nem kell többet mennem. Erre gyanítom, hogy ilyen megdöbbent "most akkor ki vagyok rúgva??!" fejet vághattam, mert hozzátette, hogy hát ezt szerettem volna, így nekem is könnyebb lesz. Hát végül is igen. Állítom, csak azért csinálta ezt az egész cirkuszt, hogy ő küldhessen el. Ami persze baromira nem számít, a lényeg, hogy soha többet Darsie Autopoint. (kivéve ha pont abban az isten háta mögötti faluban fogy ki egyszer a benzin a kocsimból)

"Semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik"

Most hívott Mr Findlay (pontosan akkor, amikorra ígérte - jó pont), viszont nem a legjobb hírrel: nagyon tetszik neki az önéletrajzom, külön értékeli, hogy értek a számítógépekhez (jól van na, mindenki szépít egy kicsit az önéletrajzában), szóval tökéletes lennék a posztra, DE: és itt következett egy hosszadalmas és zavaros magyarázkodás, amiből azt vettem ki, hogy a család, akikkel együtt csinálja az üzletet, nem teljesen ért egyet azzal, hogy ő felvesz engem ismeretlenül, "versenytárgyalás" nélkül és most azonnal.

A lényeg: azt mondta, hogy most nem mond sem igent, sem nemet, és majd jövő hét pénteken felhív, hogy hogy áll a dolog. Fogalmam sincs, hogy ez mit jelent. Túl szép volt, hogy igaz legyen?

Szerencsecsillag

Az utóbbi időben gyanúsan magas a mázlifaktorunk. Oszkár megkapta álmai munkáját: egy meseszép irodában programozik Edinburgh központjában, a Scott Monument lábánál (és egy Whittard bolt közvetlen szomszédságában). Ráadásul valahogy az az érzésem, hogy annyira szereti, hogy akkor is bejárna, ha neki kellene fizetnie, hogy dolgozhasson.

Az egyetlen baj csak az, hogy reggel 8-kor elindul és este 8-ra ér haza. Így alig látom, plusz rám hárulnak olyan dolgok, mint pl. főzés... és nem is folytatom. Ezért hát a büszkeségbe és örömbe vegyül egy kis "Úristen, akkor én most háztartásbeli leszek vagy miaszösz" para. Meg őszintén szólva elég kiábrándító, hogy én emellett egy benzinkúton a 10 fokban fagyoskodok, szeneszsákokat emelgetek és egerek elől menekülök. Mindezt úgy, hogy a havi fizum kevesebb, mint Oszkár 3 napi bére. Szóval kb. múlt péntekre eljutottam odáig, hogy ha már nem a pénzért, nem a túlélésért csinálom, akkor miért is?? Innen pedig már csak egy lépés gondolatban az, hogy "szakadjon meg a benzinkút, ennél én jobbat érdemlek" - megigazítom a tiarát a fejemen és elsétálok.

Mire szeneszsák pakolgatás közben ennek a gondolatnak a végére értem, besétált az ajtón a megváltás. Szó szerint: Mr Findley állandó vásárlónk a benzinkúton, és pénteken miután fizetett, megkérdezte, hogy amúgy nem lenne -e kedvem az irodájában dolgozni... Kis híján a nyakába ugrottam, úgy mondtam, hogy: Yessss :)

Ilyen egyébként nem hiszem, hogy valaha is történt velem. Mármint, hogy valami nagyon nagyon jó dolog az ölembe esett és a kisujjamat sem kellett mozdítanom érte, csak rágondolnom. Azt hittem, hogy a "jó helyen voltam jó időben" típusú mázlisták egy másik univerzumban élnek. Úgy tűnik, mégsem. :)

Irány a college avagy ha kidobnak az ajtón, visszamászok az ablakon

Úgy tűnik, szép lassan megint minden sikerül, amire vágytam: Keddtől business-t tanulok a Perth College-ban! :)

Az ehhez vezető út viszont szokás szerint elég rögös volt. Pár napja Daniela írt, hogy Perth-ben még vesznek fel embereket az egy éves business course-ra, jelentkezzek. Iszonyúan szerettem volna, de aggódtam, hogy nem lehet majd összeegyeztetni a benzinkúttal, ráadásul Perth 22 mérföldre van Dundee-tól, tehát az utazás is elég sokba kerülne. Épp ezért felhívtam a college-ot, hogy megtudjam hány nap kellene menni egy héten. Két nap próbálkozás után végre elértem őket, mire közölték, hogy a kurzus betelt. Addigra viszont már kitöltöttem a 100 oldalas jelentkezési lapot, úgyhogy gondoltam, most már akkor is elküldöm, ha a kutyát sem érdekli ("visszamásztam az ablakon"). Erre ma felhívtak a college-ból, hogy megkapták a jelentkezésemet, fel vagyok véve, kedden várnak szeretettel. Plusz szerencsére csak hetente háromszor kell menni, így a főnököm is rábólintott és az utazást is ki bírom majd fizetni. Mit kívánhatnék még? :)

Öregszem

Kedden elkísértem Mátét az orvoshoz, mert ahhoz hogy regisztrálják, részt kell vennie egy általános orvosi ellenőrzésen. Gondoltam bemegyek vele a nővérhez is, hátha olyat kérdez tőle, amit nem ért. Még le sem ért a fenekem a székre, mikor a nővér rám nézve inkább kijelentette, mint kérdezte: "You're his mom, right?" Én a döbbenettől dadogva válaszoltam, hogy: csak stepmom, ő a férjem gyereke.
Most akkor a) vagy baromi öregnek nézek ki, b) sikerült olyan helyre költöznöm, ahol normális, hogy 26 éves nőknek tinédzser gyereke van. Akárhogy is: Jesszusom!!!

Öröm a köbön

Tudom, hogy nem kellene elkiabálnom, mert abból jönnek a nagy pofáraesések, de ez túl nagy öröm ahhoz, hogy még napokig magamban tartsam. (Nem, Apa, nem vagyok terhes.) Viszont VAN MUNKÁM!! Nem álmaim munkája, de a tény, hogy van: csoda.

Az egész úgy kezdődött, hogy felhívtam az álláshirdetésben megadott telefonszámot, és a nő, aki felvette, rögtön behívott egy állásinterjúra. Én nagy reményekkel meg is jelentem, ő viszont nem volt ott. A férje, akivel együtt vezetik a benzinkutat, mondta, hogy beteg, de odaadja neki az önéletrajzomat és majd másnap hívnak. Ez után egy hétig nem hívtak, úgyhogy elkönyveltem, hogy szemetek és pukkadjanak meg. Aztán egyszer csak hívott a nő, hogy rettentően sajnálja a múltkorit, bemennék -e még egyszer? Naná. Bementem, nagyon kedves volt, a munka is elfogadhatónak tűnt (nagyrészt pénztárosi munka a benzinkút shopjában), és úgy tűnt, hogy én is tetszem neki (mondta, hogy szívesen alkalmaz lengyeleket, mert szorgalmasak :D). Az interjú végén azzal búcsúzott, hogy még másnap döntést hoz, és ha én vagyok a befutó, hívni fog. Hát másnap nem hívott, így én kiborultam, hogy akkor énnekem sose lesz már munkám, és jó feleség módjára kiakasztottam Oszkárt is. Végül ma, pont mire nálam tetőfokára hágott a kétségbeesés és a fojtogató önsajnálat, felhívtak, hogy enyém a munka.

Úgyhogy most megyek is aludni, mert holnap reggel 7-re ott kell lennem :)