Where are you from?

Ezt a kérdést tegnap három vásárló tette fel nekem a 6 órás shiftem alatt. Mikor azt írtam, hogy milyen jó érzés volt Londonban nem kilógni a sorból, erre gondoltam. Bár a kérdés önmagában egyáltalán nem bántó, és általában csak ártatlan kíváncsiságból kérdezik, egy idő után fárasztó tud lenni és persze ott bujkál bennem a kisördög, hogy "Hungary" helyett ilyesmiket válaszoljak: "Ethiopia", "Japan", "Anorexia".
No meg az is előfordul, hogy valaki rosszindulatból kérdezi, mint például a tegnapi háromból egy. A hölgy éppen lehordott azért, amiért nem adtam neki valamit, amit elfelejtett kérni (én haszontalan, nem olvastam a gondolataiban), majd a vita közepén megkérdezte, hogy egyébként honnan jöttem. Hát itt fogyott el az egyébként is hírhedten kevés türelmem, és ráförmedtem, hogy ez miért is fontos most neki?! Ezzel a vita hamvába halt, végül megkapta amit nem kért és gyanítom azóta is szidja szegény lengyeleket.

Ezek után egy másik vásárló egészen odáig fajult, hogy azt kérdezte:
"Te vagy a Kata?" (magyarul)
Én: (reflexből) Yes.
Ő: (kicsit megzavarodva) Beszélsz magyarul?
Én: (vörösödve) Igen...
Szóval a Spar kassza nem az a hely, ahol fel vagyok rá készülve, hogy magyarul szólnak hozzám :) Egyébként mint kiderült, együtt dolgozik az egyik skót kollégámmal, aki mesélt neki rólam, ő meg lelkesen jött, hogy hurrá itt egy földije, erre én angolul válaszolok neki :)

Magyarország, Belgium, Anglia

Nem aprózzuk el, ha már utazunk, bejárjuk fél Európát.
Az egy hét Magyarországon mindig annyira intenzív, hogy egyszerre vagyok nagyon boldog, lelkes és kicsit csalódott és fáradt és stresszes is. Hiába mondja Oszkár (neki már van rutinja), hogy ne próbáljam meg egy hét alatt bepótolni az előző három hónapot, ha ott vagyok, mindent akarok, azonnal és egyszerre, amit előtte olyan sokáig nélkülöznöm kellett. Ez persze képtelenség, úgyhogy ebből lesz az, hogy mindenkinek mindent megígérek, aminek a felére nem lesz időm és emiatt sokakat megbántok, plusz az otthon töltött 9 napból 7-en folyamatosan fájt a fejem. Persze ezzel együtt is fantasztikus hét volt: jó volt együtt lenni a családdal és a barátaimmal, jó volt látni Budapestet, szórakozni menni, és úgy egyáltalán OTTHON lenni.
Következő állomásunk, Belgium pont olyan volt, amilyennek képzeltem: egy kis ékszerdoboz, csak ékszerek helyett baromi finom kaják voltak a dobozban. A hideget és a családi perpatvart leszámítva szuper nap volt, aminek a fénypontja vitathatatlanul a hajókázás volt.
Mire Londonba értünk, már csak egy egész napos alvásra vágytam egy meleg szobában, amit Andinál meg is kaptunk. Nagy volt a kísértés, hogy ki se mozduljunk a lakásból, de végül is elmentünk a Westfield Londonba, ami a legnagyobb pláza, amiben valaha voltam. Kb. úgy éreztem magam, mint egy falusi kislány, aki először jár a nagyvárosban és minden olyan óriási és szép neki. Újra rácsodálkoztam, hogy London milyen gigászi és sokszínű, és élveztem minden pillanatot, mert ha előttem a sorban áll még egy indiai, egy néger, egy arab és egy német is, akkor abból a sorból én végre nem lógok ki, és a kutyát sem érdekli, hogy nem itt születtem. Másnap még megnéztük Shakespeare Globe színházát, és megebédeltünk Camden Townban, amik végképp meggyőztek arról, hogy London az én városom, ugyanakkor az árak meg arról, hogy London olyasvalakinek a városa, aki 5-ször annyit keres mint én.

Kánikula Dundeeban

Tegnap a semmiből hirtelen nyár lett. Mióta itt lakom, még soha nem volt ilyen meleg, beleértve a tavalyi nyarat is. Szerencsére szabadnapom volt, úgyhogy gyorsan elmentünk Monikie-be a kedvenc tavunkhoz, és annak a partján élveztük a napsütést. Nem állítom, hogy lebarnultam, de azért jó kis kárpótlás volt a hosszú, sötét, szeles, esős télért.

Biciklivel iskolába

Elhatároztam, hogy ezentúl biciklivel fogok iskolába járni. Ma végre nem esett az eső, egész meleg volt (12fok), úgyhogy gondoltam ez szuper lehetőség, hogy elkezdjem a bringázást. Megnéztem a térképen a legrövidebb biciklivel járható útvonalat a suliig: csak 6km. Gondoltam, azt még pont túlélem és talán haza is bírok tekerni. Azt az egyet nem kalkuláltam bele, hogy Dundeeban még tévedésből sincs egy vízszintes utca. Hegyre föl, hegyről le. Na meg ugye a szél...
Szóval odafele szuper volt, mert többnyire gurultam és hátulról fújt a szél, csak miközben erőfeszítés nélkül suhantam lefele azon gyötrődtem, hogy "Úristen itt majd vissza kell tekernem!" Aztán a finisben eltévedtem, de hát az lett volna a csoda ha nem :) Felhívtam Oszkárt, aki útbaigazított, és mindössze 10 perc késéssel megérkeztem a suliba. Megjegyzem a késés nem teljesen az én hibám, mert a netes útvonaltervező szerint 22 perc az út. Hát Lance Armstrongnak lehet, hogy annyi, nekem eltévedés nélkül is lett volna vagy 40 perc.
Hazafele hegynek fölfele, széllel szemben pedig már elgondolkoztam, hogy mi vitt rá, hogy a 4 kereket 2-re cseréljem.
Összességében (és a kandalló előtt tespedve) azért jó móka volt, úgyhogy jövőre megyek megint :D

Gumicsizma

Mint kiderült a "wellies" elengedhetetlen kelléke a skót létnek. Eredetileg azért vettem, mert felléptünk egy iskolai rendezvényen, ahol egy gumicsizmát dicsőítő dalt énekeltünk és gumicsizmában táncoltunk...
De aztán rájöttem, hogy a tengerparton is jól jön, mert kiélve elfojtott gyermekkori vágyaimat, becsattoghattam vele a tengerbe meg rugdoshattam a vizes homokot a parton :)

Újra írok

Elhatároztam, hogy újra írni fogok, mert most megint történnek velem dolgok és remélem időm is lesz, hogy leírjam.
A legfrissebb hírem, hogy 73%-os lett a próba nyelvvizsgám. 60%-kal már át lehet menni, 80% pedig már a Cambridge Proficiency szint (felsőfok fölött, közel anyanyelvi szint). Szóval a 73%-ommal nagyon elégedett vagyok, ráadásul még van 3 hónap az igazi nyelvvizsgáig, addig akár 80%-ra is felgyúrhatom magam. Azt hiszem, az osztályunkban csak Anna barátnőmnek lett az enyémnél jobb eredménye, aki aznap lett 30 éves, mikor írtuk a tesztet és saját bevallása szerint annyira gyászolta a fiatal éveit, hogy nem is érdekelte a vizsga és az esélytelenek nyugalmával tarolt... :)

Ma megkaptam a hivatalos értesítést is a Croydon College-ból, hogy felvettek. Már csak találnom kell valamilyen szervezetet, aki kifizeti az évi 5750 fontos tandíjamat... El sem tudom képzelni, mi másra költhetnék a brit adófizetők pénzét, mint hogy belőlem üzletasszonyt képezzenek :)

Őrült, dilis, szerelem

Ritkán látok olyan romantikus komédiát, ami tényleg térdcsapkodósan vicces, nem hányingerkeltően romantikus, és –ha csak minimális mértékben is–, de elgondolkodtat.

Az Őrült, dilis, szerelem azért jó film, mert jó színészek játszanak életszerű, és csak kicsit lebutított figurákat. A párbeszédek eredetiek és nagyon viccesek, és igen, van romantika és szerelem és vívódás, de emészthető mértékben és módon. És van Ryan Gosling, akinek ha photoshopolták a felsőtestét, akkor a photoshopba vagyok szerelmes, ha nem, akkor Ryan Goslingba. Tudom, ezzel viszonylag kevés férfit győztem meg, de hidd el, ha pasi vagy, akkor is tetszeni fog a film, csak akkor annál a résznél, ahol én azt mondom „óóóóóó” és lefolyok a kanapéról, ott te majd azt mondod „buuuuzííí” és magadban megfogadod, hogy hétfőtől tényleg eljársz gyúrni.

Nem állítom, hogy a film a valaha született legmélyebben szántó mozgókép a szerelemről, de az első pár perc –romkomhoz képest– meglepően őszinte és realisztikus: ahogy Steve Carell és Julianne Moore karakterei „megbeszélik”, hogy elválnak, abban sok minden benne van. Mi öl meg egy húszéves házasságot? Van –e visszaút? Van –e gyógyír a szerelemre? A maga módján válaszol ezekre az Őrült, dilis, szerelem.