Fűtés

Rájöttem, hogy miért nem olyan hidegek a telek Skóciában. Azért, mert a skótok képtelenek normálisan hőszigetelni egy házat, és így télen mindenki az utcát fűti...
Tegnap 10 fok volt, úgyhogy kénytelenek voltunk elkezdeni fűteni. Van gyönyörű kandallónk és instant füstnélküli szenünk (attól instant, hogy zacskóstul kell betenni a kandallóba, és csak a zacsit kell meggyújtani, így nem lesz szenes a kis kacsóm :)). A baj csak az, hogy a bejárati ajtó alatt akkora rés van, hogy beférne egy kisebb rágcsáló, a fürdőszoba csukott ablaka előtt pedig szeles napokon lobog a hajam... Szóval a fűtéstől egy kicsit melegebb lett a lakásban, ugyanakkor nagyban hozzájárultunk a kinti hőmérséklet emelkedéséhez is.

Ja és még egy gyöngyszem, amit pár napja kattintottam:

Lány. Nem fiú. És atom hamisan játszott.

VAN MUNKÁM (?)

Anyukám rám szólt, hogy írjak, úgyhogy íme. :) Ja és Apukám és Fati is szólt, hogy nem elég személyes a blogom, úgyhogy íme. :)
Egy pillanat alatt megkaptam mindent, amire az elmúlt pár hónapban vágytam. Egyrészt leírhatatlanul boldog vagyok, másrészt meg iszonyúan be vagyok szarva. Izgulok, aggódok, és minél inkább közeledik a kedd, annál több zavaros gondolatom van. Egyszóval, higgyétek el, nem akarnátok most a fejemben lenni.
És hogy mi lesz kedden? Az első munkanapom? Tegyük fel, hogy az a két szó, amit egy bizonyos telefonbeszélgetésből megértettem, arra utal, hogy felvettek dolgozni. Tegyük fel, hogy ez a munkahely St. Andrews-ban van, ahol állásinterjún voltam (az egyetlen állásinterjúmon). Ez esetben vége a gyűlölt eltartott-haszontalan-önértékelési zavaros időszakomnak, és következik a második felnőtté válásom, munkával és pénzzel!! Túl szép, hogy el merjem hinni.
A sors fintorának köszönhetően az iskolában is kedden lesz az első napom. Valójában a sulival és pár "szaktárssal" már megismerkedtem csütörtökön a tesztírásnál, amitől csak még sokkal jobban várom ezt az évet. Nagyon jó volt újra emberek között lenni, ráadásul olyanok között, akik sokban hasonlítanak rám. Rémesen beszélnek angolul, egy szót sem értenek a skót beszédből, van diplomájuk, amivel vagy nem kapnak munkát, vagy éhen halnának a fizetésükből, ezért most itt vannak, és ezt az évet arra szánják, hogy megtanuljanak angolul, mellette dolgozzanak és kitalálják, hogy hogyan tovább. Egy nap a leendő osztálytársakkal és máris sokkal kevésbé éreztem magam szerencsétlennek és menthetetlennek.
A dolgaim a lehető legjobban alakulnak, és úgy tűnik, már csak annyit kell tennem, hogy nem szúrom el a lehetőségeimet és élvezem, amiért megdolgoztam.

Állásinterjuhuhúú

Az utóbbi napokban eléggé felgyorsultak az események. Tegnap este felhívott David a St. andrews-i Sparból, hogy be tudnék -e menni ma a boltba egy interjúra. Most már rutinosan nem az utcanevet és a házszámot próbáltam kihallani (esélytelen lett volna, Davidnek ugyanis brutális tájszólása van), hanem rákérdeztem a post code-ra (ami alapján utcára pontosan be lehet tájolni a helyet), és mivel csak egy betűt értettem félre, viszonylag rövid kutatás után rájöttem hova kell ma mennem. Az interjún egyébként rengeteget kérdezett, pl. Milyen a jó pénztáros? Mondjak példát arra, mikor egy korábbi munkahelyemen problémám adódott és azt sikeresen megoldottam! Milyen sikereket értem el csapatmunkában? stb. Igyekeztem a 10 szavas angol szókincsem minden elemét aktiválni és felbüfögni magamból azokat a hangzatos közhelyeket, amiket ezzel kapcsolatban olvastam.
Azt hiszem, nagyon meglepődnék, ha a rengeteg jelentkezőből engem választanának, mindenesetre tapasztalatnak jó volt. És egyáltalán, legalább addig eljutottam, hogy valahol behívjanak egy interjúra.

British Red Cross

Tegnap felhívott egy kedves hölgy, hogy megkapta a jelentkezésemet, és lehetséges -e, hogy a héten valamikor beugorjak a boltjukba. Én lelkesen mondtam, hogy: Yes, yes (az izgalomtól kicsit leszűkült a szókincsem), ő pedig elhadarta, hogy hova menjek és kit keressek. Kétszer visszakérdeztem, harmadszorra már nem mertem, úgyhogy leírtam, amit hallani véltem. Miután letettük a telefont, kétségbeesetten google-özni kezdtem, hogy melyik cégtől hívhatott a hölgy és vajon hol van az a bolt, ahova mennem kellene. Fél óra egyre elkeseredettebb keresgélés után ráakadtam a neten arra a telefonszámra, amiről hívtak. Volt hozzá cím is, ami elhanyagolható mértékben hasonlított ahhoz, amit a telefonban "hallottam". Így hát ma kissé megrongálódott idegekkel bementem a boltba. Egy nagyon kedves néni fogadott, aki megnyugvásomra nem kérdezett semmit, csak elmondta, hogy mit kell kitöltenem és magammal hoznom legközelebb. Szóval úgy tűnik, hogy ha pénzért nem is, de önkéntesként végre dolgozhatok! Biztos furcsán hangzik, hogy miért örülök annyira annak, hogy ingyen dolgozhatok. 6 hét sikertelen munkakeresés és kényszerű tétlenség után viszont valódi felüdülés, hogy egyáltalán hasznos dolgot csinálhatok. Ezen kívül talán épp' ez segít majd hozzá, hogy végül (fizető) munkát kapjak.

Széllel szemben

... nem pisiltünk, hanem bicikliztünk, de hasonló eredménnyel. Levittük a bicikliket a tengerpartra és a parti úton elindultunk Carnoustie felé. Nagyon lelkesek voltunk, mert gyönyörűen sütött a nap, szép volt a táj és végig szuper kiépített bicikliúton mentünk. Bár Oszkár megjegyezte, hogy azért haladunk ilyen jól, mert hátulról fúj minket a szél, én nagyképűen azt hittem, hogy önerőből tekerek ilyen gyorsan :) Mikor elfáradtunk, visszafordultunk és akkor megkaptuk a szelet szemből, amitől rögtön úgy 6 pontot süllyedt a lelkesedés és nagyképűség indexem. Olyan erősen fújt a szél, hogy hiába tekertem, a bicikli majdnem hátrafele indult el. Végül bebújtam Oszkár szélárnyékába és ott küzdöttem tovább. Mire visszaértünk Dundeeba, úgy kellett letörni a bicikliről...

Még odalefe, lelkesen

Dilemma

Nick Hornby mondta, hogy sokkal megalapozottabb véleményünk van arról, ami félresikerült, mint arról, ami jó. Ezt támasztja alá a Dilemma című film, amitől rögtön elsöprő ihletet kaptam az íráshoz.

A történet végtelenül egyszerű: Ron véletlenül rájön, hogy a legjobb barátját csalja a felesége. Először úgy dönt, hogy nem árulja el a félrelépést, hanem megpróbálja rávenni Genevát, hogy hagyjon fel a kalanddal. A lány azonban megszegi az ígéretét, így Ron maga próbálja megfékezni a csábítót.

Ami igazán bosszantó, hogy noha a film (a sekélyes alapszituáció ellenére) egész ígéretesen kezdődik, egy ponton átbillen valami teljesen pihentagyú, irreális zagyvaságba. Innentől kezdve a történet egyrészt hiteltelen (csupa életszerűtlen szituáció és reakció), másrészt kicsit sem vicces. A főszereplő néha kimondottan antipatikus és mivel a reakciói irreálisak, képtelenek vagyunk beleélni magunkat a helyzetébe. Enélkül pedig nehéz élvezhető romkomot csinálni.

A Dilemma a barátság mindent legyőző erejét és szépségét hivatott hirdetni, de olyan bárgyú módón, ahogyan egy ötévest sem lehet meggyőzni. A tanulság pedig az volna, hogy mindig legyünk őszinték, még akkor is, ha éppen ez a nehezebb út. A filmben ugyan egyetlen hiteles szereplőt vagy pillanatot sem látunk, de nem is ez a legrosszabb, hanem hogy a hazugságaiknak nincs valódi indítéka. Miért nem mondja el Ron a barátnőjének, hogy a legjobb barátját csalja a felesége? Miért folytat személyes bosszúhadjáratot a szerető ellen? Miért teszi tönkre a saját kapcsolatát azért, mert a haverját csalja a nője? Biztosan az én hibám is, de mivel nem tudtam felülemelkedni ezeken a logikai bakugrásokon, képtelen voltam komolyan venni a cselekmény további részét.

A befejező jégpályás jelenet merénylet minden jó ízlésű mozilátogató ellen, továbbá végérvényesen kijelöli a film helyét a mozitörténelemben: pöcegödör, zs kategória.

A látogató

Thomas McCarthy 2007-es drámájára a Waiting for forever kapcsán akadtam rá. Richard Jenkins a közös pont, a Waiting for forever egyetlen értékelhető szereplője, aki A látogatóban sem okozott csalódást.

A film az amerikai bevándorlókról mesél túlzások és érzelmesség nélkül, nagyon egyedi hangnemben. A Jenkins által megformált hősünk eleinte inkább antihős: egy kimért, sótlan, látszólag lelketlen amerikai prof. Ritkán szólal meg, de akkor biztosan vérig sért valakit. Mikor New Yorkba utazik egy konferenciára, egy vadidegen párt talál a lakásában. Tarek és szenegáli barátnője, Zainab illegális bevándorlók. Walter először tesz emberi érzésekről tanúskodó lépést: befogadja őket. Tarek életszeretete, vidámsága és zenéje tökéletes ellentéte Walter sivár, boldogtalan, néma életének. Ám a kényszerű együttélésből lassan barátság szövődik és az arab fiú a zene és ritmus segítségével kezdi megtörni Walter bezártságát. A kezdődő idillnek Tarek letartóztatása vet véget, aki ezzel az USA következetlen bevándorlási politikájának esik áldozatul. Az amerikaiak ugyanis 9/11 előtt nem foglalkoztak az országba özönlő és illegálisan ott tartózkodó külföldiek millióival, azt követően viszont kegyetlenül kitoloncoltak mindenkit. Vagyis nyilvánvalóan nem az arab öngyilkos merénylőket, hanem olyan embereket, akik a családjukkal együtt már évek vagy évtizedek óta nyugodtan éltek és dolgoztak Amerikában.

            A látogató emellett olyan kérdéseket feszeget, mint hogy érezheti-e valaha is otthon magát egy bevándorló választott országában, vagy hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz az azonos nemzetiségű bevándorlók (a film legerősebb jelenete az arab ügyvéd és az arab asszony párbeszéde) és hogyan képesek az emberek óriási kulturális különbségek ellenére is szoros barátságot kötni.