British Red Cross

Tegnap felhívott egy kedves hölgy, hogy megkapta a jelentkezésemet, és lehetséges -e, hogy a héten valamikor beugorjak a boltjukba. Én lelkesen mondtam, hogy: Yes, yes (az izgalomtól kicsit leszűkült a szókincsem), ő pedig elhadarta, hogy hova menjek és kit keressek. Kétszer visszakérdeztem, harmadszorra már nem mertem, úgyhogy leírtam, amit hallani véltem. Miután letettük a telefont, kétségbeesetten google-özni kezdtem, hogy melyik cégtől hívhatott a hölgy és vajon hol van az a bolt, ahova mennem kellene. Fél óra egyre elkeseredettebb keresgélés után ráakadtam a neten arra a telefonszámra, amiről hívtak. Volt hozzá cím is, ami elhanyagolható mértékben hasonlított ahhoz, amit a telefonban "hallottam". Így hát ma kissé megrongálódott idegekkel bementem a boltba. Egy nagyon kedves néni fogadott, aki megnyugvásomra nem kérdezett semmit, csak elmondta, hogy mit kell kitöltenem és magammal hoznom legközelebb. Szóval úgy tűnik, hogy ha pénzért nem is, de önkéntesként végre dolgozhatok! Biztos furcsán hangzik, hogy miért örülök annyira annak, hogy ingyen dolgozhatok. 6 hét sikertelen munkakeresés és kényszerű tétlenség után viszont valódi felüdülés, hogy egyáltalán hasznos dolgot csinálhatok. Ezen kívül talán épp' ez segít majd hozzá, hogy végül (fizető) munkát kapjak.

Széllel szemben

... nem pisiltünk, hanem bicikliztünk, de hasonló eredménnyel. Levittük a bicikliket a tengerpartra és a parti úton elindultunk Carnoustie felé. Nagyon lelkesek voltunk, mert gyönyörűen sütött a nap, szép volt a táj és végig szuper kiépített bicikliúton mentünk. Bár Oszkár megjegyezte, hogy azért haladunk ilyen jól, mert hátulról fúj minket a szél, én nagyképűen azt hittem, hogy önerőből tekerek ilyen gyorsan :) Mikor elfáradtunk, visszafordultunk és akkor megkaptuk a szelet szemből, amitől rögtön úgy 6 pontot süllyedt a lelkesedés és nagyképűség indexem. Olyan erősen fújt a szél, hogy hiába tekertem, a bicikli majdnem hátrafele indult el. Végül bebújtam Oszkár szélárnyékába és ott küzdöttem tovább. Mire visszaértünk Dundeeba, úgy kellett letörni a bicikliről...

Még odalefe, lelkesen

Dilemma

Nick Hornby mondta, hogy sokkal megalapozottabb véleményünk van arról, ami félresikerült, mint arról, ami jó. Ezt támasztja alá a Dilemma című film, amitől rögtön elsöprő ihletet kaptam az íráshoz.

A történet végtelenül egyszerű: Ron véletlenül rájön, hogy a legjobb barátját csalja a felesége. Először úgy dönt, hogy nem árulja el a félrelépést, hanem megpróbálja rávenni Genevát, hogy hagyjon fel a kalanddal. A lány azonban megszegi az ígéretét, így Ron maga próbálja megfékezni a csábítót.

Ami igazán bosszantó, hogy noha a film (a sekélyes alapszituáció ellenére) egész ígéretesen kezdődik, egy ponton átbillen valami teljesen pihentagyú, irreális zagyvaságba. Innentől kezdve a történet egyrészt hiteltelen (csupa életszerűtlen szituáció és reakció), másrészt kicsit sem vicces. A főszereplő néha kimondottan antipatikus és mivel a reakciói irreálisak, képtelenek vagyunk beleélni magunkat a helyzetébe. Enélkül pedig nehéz élvezhető romkomot csinálni.

A Dilemma a barátság mindent legyőző erejét és szépségét hivatott hirdetni, de olyan bárgyú módón, ahogyan egy ötévest sem lehet meggyőzni. A tanulság pedig az volna, hogy mindig legyünk őszinték, még akkor is, ha éppen ez a nehezebb út. A filmben ugyan egyetlen hiteles szereplőt vagy pillanatot sem látunk, de nem is ez a legrosszabb, hanem hogy a hazugságaiknak nincs valódi indítéka. Miért nem mondja el Ron a barátnőjének, hogy a legjobb barátját csalja a felesége? Miért folytat személyes bosszúhadjáratot a szerető ellen? Miért teszi tönkre a saját kapcsolatát azért, mert a haverját csalja a nője? Biztosan az én hibám is, de mivel nem tudtam felülemelkedni ezeken a logikai bakugrásokon, képtelen voltam komolyan venni a cselekmény további részét.

A befejező jégpályás jelenet merénylet minden jó ízlésű mozilátogató ellen, továbbá végérvényesen kijelöli a film helyét a mozitörténelemben: pöcegödör, zs kategória.

A látogató

Thomas McCarthy 2007-es drámájára a Waiting for forever kapcsán akadtam rá. Richard Jenkins a közös pont, a Waiting for forever egyetlen értékelhető szereplője, aki A látogatóban sem okozott csalódást.

A film az amerikai bevándorlókról mesél túlzások és érzelmesség nélkül, nagyon egyedi hangnemben. A Jenkins által megformált hősünk eleinte inkább antihős: egy kimért, sótlan, látszólag lelketlen amerikai prof. Ritkán szólal meg, de akkor biztosan vérig sért valakit. Mikor New Yorkba utazik egy konferenciára, egy vadidegen párt talál a lakásában. Tarek és szenegáli barátnője, Zainab illegális bevándorlók. Walter először tesz emberi érzésekről tanúskodó lépést: befogadja őket. Tarek életszeretete, vidámsága és zenéje tökéletes ellentéte Walter sivár, boldogtalan, néma életének. Ám a kényszerű együttélésből lassan barátság szövődik és az arab fiú a zene és ritmus segítségével kezdi megtörni Walter bezártságát. A kezdődő idillnek Tarek letartóztatása vet véget, aki ezzel az USA következetlen bevándorlási politikájának esik áldozatul. Az amerikaiak ugyanis 9/11 előtt nem foglalkoztak az országba özönlő és illegálisan ott tartózkodó külföldiek millióival, azt követően viszont kegyetlenül kitoloncoltak mindenkit. Vagyis nyilvánvalóan nem az arab öngyilkos merénylőket, hanem olyan embereket, akik a családjukkal együtt már évek vagy évtizedek óta nyugodtan éltek és dolgoztak Amerikában.

            A látogató emellett olyan kérdéseket feszeget, mint hogy érezheti-e valaha is otthon magát egy bevándorló választott országában, vagy hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz az azonos nemzetiségű bevándorlók (a film legerősebb jelenete az arab ügyvéd és az arab asszony párbeszéde) és hogyan képesek az emberek óriási kulturális különbségek ellenére is szoros barátságot kötni.

London 7. nap

Utolsó nap meglátogattuk Nikit Canary Wharf-on, a bank negyedben:

Kaptunk isteni finom sütiket, aztán visszafele DLR-rel mentünk a belvárosba. A DLR egy szuper high tech metróféleség, aminek nincs vezetője:

Délután megnéztük a British Museum-ot:

Ez a világ egyik legnagyobb történeti múzeuma, óriási és méltán híres. A bejárásához több nap is kevés lett volna, így próbáltunk szelektálni. Legjobban az egyiptomi és az asszír rész tetszett.

Szinte minden terem tele van úgynevezett highlight-okkal. Csupa gigászi, figyelemfelkeltő darab, persze gondosan elrendezve, kivilágítva, kitáblázva, hogy a tudatlan múzeumlátogató is azonnal észrevegye mekkora kincs előtt áll :)

A múzeum lenyűgöző belső udvara

Este még elmentünk az orgonakoncertre a Westminster apátságba (már leírni is annyira sznob :D). Az apátság kívülről nem túl hivalkodó, belül viszont lélegzetelállító. Itt koronázták meg az összes angol királyt, és közülük sokan itt is vannak eltemetve a legjelentősebb angol költők és írók társaságában. Dickens és Kipling sírkövénél már nagyon szerettem volna fotózni, de hiába kommandóztam, nem engedték meg. Mindenesetre ez a koncert igazán szép lezárása volt a londoni nyaralásunknak.

London 6. nap

Úgy gondoltuk, hogy adunk még egy esélyt a Buckingham palotának és az őrségváltásnak, mert az útikönyvek szerint ez kihagyhatatlan. Hiba volt. Nem akarok szadistának tűnni, de azt szeretném, ha az útikönyvírók életük hátralévő részében minden egyes délelőtt az őrségváltást néznék...
Ami jó, hogy a palotához a St. James parkon át mentünk, ami szerintem London legszebb parkja:

Tele van mókusokkal, akik szerencsére elég bátrak (évente öt és fél millióan sétálnak át parkon, így volt lehetőségük megszokni az embereket), ezért lehet őket kézből etetni és nagyon közelről fotózni:

És vannak zabálnivaló bébikacsák is, akikkel nem lehet betelni:

Már a parkban is nagyon sokan voltak (itt tényleg mindenki turista, mert más épeszű ember nem megy hétfő reggel parkokba), de mire a palota előtti térre értünk, már mozdulni sem lehetett. Még így is viszonylag jó helyünk volt, így egy óra nyomorgás után a tűző napon, én Oszkár nyakából ezt láttam:

Ő meg utólag azt, amit én videóztam.
Szerencsére még az őrségváltás előtt sikerült lefotózni ezeket a csinos fiúkat:

Ezzel pont elegünk is lett a turista attrakciókból, úgyhogy gyorsan elmetróztunk Camden Town-ba, hogy egy kicsit jól is érezzük magunkat Londonban. Megismételtük az előző napi lakmározást a piacon és a hosszú ujjú pólóink helyett vettünk rövid ujjú londonosakat :) Aztán visszautaztunk a belvárosba, fotózkodtunk a Trafalgar Square-en,

..., és bementünk a hátam mögött látható National Gallery-be. Mivel ez a világ egyik legnagyobb képtára 2300 festménnyel, nem próbáltuk meg az egészet bejárni. Szerencsére a londoniak gondoltak a hozzánk hasonlóan felületes turistákra, ezért naponta kétszer indítanak egy órás ídegenvezetős túrát, ami a leghíresebb képek bemutatásával ízelítőt ad a galériából. Bár már nagyon fáradtak voltunk, én különösen élveztem a túrát. Az idegenvezetőnk egy bűbájos néni volt, aki megjelenésében és beszédstílusában is rettentően hasonlított a Nagyimra.
Este még felültünk a London Eye-ra:

Mivel a belvárost korábban már sokszor láttuk fölülről, alulról, hajóról, stb., ezért maga a kilátás már nem volt akkora durranás, inkább a high tech "buborék" kötött le, amiben utaztunk:

Plusz megnézhettünk egy ötperces 4D filmet a kerékről. Tűkön ültem, hogy mi lehet a 4. dimenzió... Mikor a a képen szappanbuborékok szálltak, befújtak a vetítőterembe egy kis buborékot, mikor havazott, jött a nyakunkba a műhó, és mikor a filmbeli madár a felhők fölött repült, a lábunk alatt szárazjeget fújtak. Ja és mindezt ilyen mókás szemüvegekkel néztük:

London 4. nap: Greenwich

Ha nem lettem volna ott, oximoronnak tartanám azt, hogy londoni kánikula. A metrón még nevettünk is a habfehér bőrű anyukán, aki naptejjel kenegette a kisgyerekét. Aztán leégtünk és már nem nevettünk.
A napot egyébként Westminsterben kezdtük. Már a metróból is alig tudtunk kijönni, akkora tömeg volt. Mindenki a parlamentet és a Big Ben-t fotózta, ami vitán felül a legszebb épület Londonban:

(csaltam, ezt már a London Eye-ból fotóztuk, de ez a legjobb képünk róla :) )
Sajnos csak kívülről láttuk, mert ők vigyáznak rá, hogy csak angol állampolgár mehessen be (felháborító diszkrimináció):

A Westminster apátságba is szerettünk volna bemenni, de amíg a kígyózó sorban várakoztunk, Oszkár kiszúrta, hogy pár nap múlva orgonakoncert lesz az apátságban. A koncertjegy Ł10, a belépő az apátságba idegenvezetés nélkül Ł16... A koncertjegyet választottuk :)
Ezután lementünk a partra és felszálltunk egy hajóra Greenwich felé. A gyönyörű napsütésben szuper fotókat csináltunk, és az idegenvezetés is vicces és informatív volt.

Tower of London

Tower Bridge

Canary Wharf

Mikor Greenwichben leszálltunk a hajóról, már nagyon éhesek voltunk. Választhattunk a mekiből és a helyi piacból. Én nem szeretem a piacokat, úgyhogy a mekire szavaztam, de Oszkár rávett, hogy legalább nézzünk be a piacra. Örökké hálás leszek neki ezért. :) Isteni finom és különleges kajákat ettünk.
Ebéd után felsétáltunk az obszervatóriumhoz. Megnéztük a kiállítást, aztán a változatosság kedvéért beálltunk egy sorba. Most a 0. hosszúsági fokhoz. Ezzel két probléma volt:
1. a sor nagyon hosszú volt, mert mindenki úgy érezte, hogy ha már végigállta az 1 órás sort, akkor muszáj lefotóztatnia magát a vonalon ülve, állva, guggolva, térdelve, plusz anyuval, kistesóval, nagymamával, csak nagymamával, nagymamával és anyuval, egyedül és így tovább a végtelenségig
2. a vonal valójában nem a 0. hosszúsági foknál van:

Íme életünk legértelmetlenebb 1 órájának eredménye:

Nem teljesen őszinte a mosolyunk :)

És íme a valódi 0. hosszúsági fok (az előbbitől kb. 100 méterre a park közepén):